csalad.hu - Jaj! Mosott kezet a Nagyi!?
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Jaj! Mosott kezet a Nagyi!?

Schäffer Erzsébet
2020. szept. 11. 5:00
Blogok

Ma huszonkét éves. Ő volt az első unokánk. Ő tett ötvenévesen nagymamává. De én még ötvenévesen is buta voltam. Másra figyeltem, mint amire kellett volna.

Azt is a Zsóka barátnőnk mondta meg, hogy az Ármin gyerek gyönyörű ünnepen született. Kisboldogasszonykor. Kisasszony napján. Arra már én találtam rá, hogy Mária születésnapja ősi pogány őszkezdő nap is. Leverik a diót, a fecskék ilyenkor már összevárják egymást, s indulnak. Ezért az Ármin születésnapját fecskehajtó kisasszonynak is nevezik. Szóval tudtam én sok mindent, de az Ármin gyerek édesanyja, a legnagyobb lányunk, Réka, akiért többet izgultam azon a szeptemberi éjszakán, mint az ismeretlen újszülöttért – még többet tudott.

Elmesélem.

Akkoriban már nagyon beteg volt a Gödi Nagyi, a férjem édesanyja. Elkínzott napjait hetek óta nem tudtuk földeríteni, próbáltunk sok mindent, de a régen oly könnyen nevető Nagyi most lemondó volt, keserű, keveset szólt.

„Rosszkedvű, tehetetlen délután volt, amikor kopogtak, nyílt az ajtó és belépett Réka, karjában egy csomagnyi Ármin.”

Épp nála voltunk. Rosszkedvű, tehetetlen délután volt, amikor kopogtak, nyílt az ajtó és belépett Réka, karjában egy csomagnyi Ármin. Nagy barna szemében arany fények, lefogyott arca mosolygott:

– Nagyi, meghoztuk az első dédunokádat!

Letérdelt az ágy fejéhez és a paplanra, a Nagyi ölébe tette a kisfiát. A mosolytalan arc fölragyogott, a vékony karok ölelésre fonódtak, csillogott a Nagyi szeme, csókolta a Réka vállát, haját, ahol érte. Aztán csak nézte, nézte szótlanul a most érkezettet, akit megvárt. Ki tudja, mire gondolt. Talán arra, hogy kapott annyi időt, hogy megvárhatta.

Az ajtó mellett álltam, a könnyeimmel küszködtem és arra gondoltam, hogy mekkora példát adott most nekem az én anyukává lett kislányom. Tíz napja hozta világra a kisfiát, és még fáradtan, sápadtan képes volt fölcuccolni és eljönni a Nagyihoz! Nekem vajon az elsők közt ez jutott volna eszembe? Frissen szült mamaként meghoztam volna ezt az áldozatot?

Néztem őket ott abban a békében és egyszer csak rémülten látom, hogy a kisbaba valahogy eléri és bekapja a Nagyi bal kezének középső ujját és bőszen cumizza. Réka guggol az ágy mellett, nevet, Nagyi üdvözült mosollyal tartja a kis Ármint, olyanok hárman, mint egy triptichon, barokk szentképet idéznek.

„És ott az ajtó mellett mire gondolok én!? Úristen, mikor mosott a Nagyi kezet?! Jöhet bármi fertőzés! Szájpenész, gomba… Jaj!”

És ott az ajtó mellett mire gondolok én!? Úristen, mikor mosott a Nagyi kezet?! Jöhet bármi fertőzés! Szájpenész, gomba… Jaj!

Igen, erre gondoltam. És közben halálosan szégyelltem magam, hogy erre gondolok. Sok-sok évig el is nyomtam magamban annak a délutánnak az emlékét. Aztán egyszer, sokára, a másik nagymama betegágya mellett elmeséltem Árminnak és az édesanyjának. Olyan volt, mint valami gyónás. Sírtunk egymás vállán.

---

Nem lett szájpenész, nem lett semmilyen fertőzés.

Azon a télen elment a Gödi Nagyi. A későbben érkező unokák már nem találkoztak vele. Egyedül az Ármin gyerek.

Kisasszony napján, ha felköszöntöm, az a régi délután jut eszembe. S a nyomában az odaadás, a figyelem, a tapintatos áldozathozatal, a kényelem elvetése, a valakire gondolás, a latolgatás nélküli jótett. És még sok minden. Amit akkor, ott a gödi házban az én kisnagylányomtól tanultam.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?