Nem emlékszem pontosan, miért is kellett aznap Gödre menni, mintha a Nagyi kérte volna, segítsen valaki az almát leszedni, meg fölásni a zöldségeskertjét, ami nem nagy, és a homokos gödi földet nem nehéz forgatni, szóval valamilyen férfias segítségre volt szüksége. A két nagylány gyorsan elhúzott, igen fontos dolguk volt, ám jelentkezett a család ifjabbik férfitagja, akkor éppen a tizenhatodik évét taposta, hogy ő szívesen kimegy. Akkor már vidd magaddal a húgodat is, mondtam, a Nagyi boldog lesz, isteni ebédet kaptok, a húgod imád Gödön lenni, vonatozni meg pláne, úgyis ritkán vagytok együtt, te leszel a pótapja. Jó?

Nem, egyáltalában nem jó, mondta a tizenhat éves férfi, ott fog nyafogni nekem, hogy vegyem föl, hogy elfáradt, nem bír gyalogolni a Fenyves utcáig, ismerem, jártam már így a drága kishúgommal.

De most már nagy, mindjárt négyéves, ért a szóból és nagyon szeret, büszke rád, hogy ilyen nagy bátyja van, mondtam és pakolni kezdtem a hátizsákot.

Én is szeretem, mondta a fiatalember, de nem szeretek vele nyilvánosan mutatkozni, különösen nem közlekedési eszközökön, ahol az ölembe akar ülni és idétlen kérdéseket tesz fel, nem érdekli, hogy válaszolok-e rá, főleg az nem érdekli, hogy mit. Ehhez még szünet nélkül beszél, egy perc magánéletem nincs mellette. Amúgy ne pakolj úgy, mintha az Északi sarkra mennénk, elég lesz egy pótbugyi, tette hozzá, megnyomva a pótbugyi szót a pótapa.

A kisasszony, úgy is, mint leendő útitárs, diplomatikusan hallgatott, két farkincába szorított copfját, tudván, hogy az utazás immár elintézett ügy – elégedettsége jeléül néha megrázta, poggyász gyanánt két kiérdemesült ridikül lógott a vállán, egy angyalszárny gumival a hátára erősítve és a kezében ott szorongatta a Ninna babát.

A Ninnát is viszem, mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és a bátyjára nézett.

A pótapa hangja vészesen nyugodt volt. A Ninnát nem visszük, érted?! A Ninna itthon marad, mert nem fogom cipelni veled együtt, tudom, hogy fél óra alatt megunod, valami bogárral szórakozol, én meg hurcolászhatom. Nincs kedvem egy csecsemőnyi hajas babával a hónom alatt vonulni, hogy mindenki rajtam röhögjön.

Én is ott leszek, és megvédelek, de a Ninna nélkül nem megyek, jelentette ki a négyéves, kivágva a végső érvet: egyébként a Nagyi a Ninnát is meghívta.

Téged se hívott meg, ha tudni akarod, kezdte elveszíteni a türelmét a báty, ásni megyek, nem szórakozni, téged csak a nyakamba varrtak. És igazad van, maradj itthon a Ninnával. Tudom, tudom, anya, nem lesz itthon senki, elviszlek, ha megesküszöl, hogy nem csimpaszkodsz rám, de a Ninnát azt nem viszem, nem vállalom, itt a vége, kész. És vedd le az angyalszárnyakat, nincs karácsony.

A kisasszony a másodperc ezredrészéig gondolkozott, hogy megsértődjön-e, de női ösztönei úgy súgták, most nem érdemes. A bátyja eltűnt a fürdőszobában, mire előjött, eltűntek az angyalszárnyak a hátáról, el a két ridikül, de a Ninna maradt. A megátalkodott kisasszony két karjával átfogta, látszott, kész a harcra. Valóban nagy baba volt a Ninna, pislogó szemekkel, frizírozott hajjal, utazókosztümben, a négyéves alig látszott ki mögüle. Hagyd itthon a Ninnát, mondtam én is, csak bajotok lesz vele.

Nem lesz bajom vele, mert hozzám tartozik. A hozzátartozóm, a gyerekem, az ember nem hagyja otthon a gyerekét, érvelt a négyéves.

Még volt néhány pengeváltás, aztán a pótapa vállára vette a hátizsákot, előre parancsolta a húgát, baktattak ki a Hévhez. Persze a Ninnával. A négyéves győztesen vitte a babáját, néha hátranézett, jön-e utána a még mindig füstölgő bátyja.

Utánuk néztem az ablakból, helyesek voltak, a nagy meg a kicsi, megölelgettem őket magamban és rohantam a dolgaim után. Szép kora őszi idő volt aznap, a városban futtában gondoltam rájuk, de jó, hogy kint vannak a Nagyinál.

Hat óra körül szálltam föl a Hévre a Szépvölgyi útnál. Sok utas volt, a hátsó peronon álltam, átfutott a szemem a kocsin, néztem fáradtan, gondolattalanul.

És ekkor megpillantottam őket. Először a fiamat. Gyorsan elhajoltam egy utas mögé. Onnan néztem az édes kis párost. A pótapa leengedett vállakkal, fáradtan ült, a karjához dőlve aludt a kisasszony. A copfokból kiesett a gumi, a haja az arcába hullt. A tizenhat éves férfi most lehúzta a fölgyűrődött kis szoknyát. Nem a húgáét. A baba szoknyáját. A Ninna ott ült a pótapa ölében, és nagy csodálkozó szemekkel nézett ebbe a csudavilágba. Én meg, ahogy szoktam, pityeregtem.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélem