Kulcsár Zsuzsanna lelkigondozó régi ismerősem. Régen találkoztunk, remélem, jól van kis családjával együtt. Az alábbi sorok tőle valók. Neszezés – ezt írta címül kis kórházi naplójára. A történetek egy baleseti kórház gyermekosztályán estek meg, ő meg lejegyezte csak úgy magának.

A kisfiú már jobban volt, szűkös lett számára a rácsos ágy, panaszos hangja nem csak a szobát töltötte meg, a folyosó is zengett.  

Komoly feladat volt lekötni a figyelmét úgy, hogy a magas rácsos ágyból ne akarjon kimászni.  

Mindent latba vetettem. A gyerkőc egyszer csak elhallgatott, hosszan nézett, aztán így szólt: „Gyere, ülj be mellém az ágyamba…”  

---

Az egyik ágy fölött az infúziós állványról három kis állat lóg. A teknős páncélja megsebesült, a kis nyuszi karján kötés, a kutyusnak viszont a pocakjával van baj. Kis gazdájuk még ismeretlen előttem. Nem sokáig, mert hamarosan cserfes kékszemű kislány érkezik a szobába. Felkötve az ő karja is. Néhány mondat után sokat megtudok a négyévesek elfoglalt napjairól, de legfőképp arról, hogy a teknős, a kis nyuszi, a kutyus – legfőbb elfoglaltságként, szolidaritásból és hűségből – együtt betegedtek meg és most együtt gyógyulnak a gazdájukkal…

         ---

Szia, üdvözöltem a baleset miatt kényszerpihenőre ítélt fiatal fiút, akinek a szavai valahogy nem akarnak mondattá összeállni. Nem is igen szól senkihez.  

A kórteremben ő volt a legidősebb. Ha van kedved, beszélgessünk, ülök le mellé. Egyik szót követte a másik, kiderült, egy tizenhárom és fél éves fiatalemberrel ülök szemben. Végigjárjuk a balesete eseményeit, közben a Gyűrűk ura is szóba kerül, megismerem a szűkebb családot, s a terveit, mit csinál majd, ha hazakerül.

Jó óra múlva a legjobbakat kívánva elköszöntem, felálltam a székről.

„Kösz, hogy beszélgettél velem.” – mondta, miközben betettem a széket az ágy alá.  

Meg se szólaltam, én csak hallgattam…

 

Most én hallgatok. Nézem Zsuzsannát, hol mosolygós, hol elkomolyodó szemét, elrakom a mozdulatát, ahogy egy várakozó kislánynak odaadta a leejtett mackóját. Számíthatsz rám, volt a mozdulatban, ne félj, minden rendben van, valami ilyesmit sugallt a mozdulata. Pedig csak egy pillanat volt. A kislány mamája hálásan visszamosolygott.  

– Az elején, amikor elvégeztem a klinikai lelki gondozói tanfolyamot, sokan nem értették, miért kell ez nekem. Hiszen evangélikus lelkész vagyok, a hivatásomnak van lelki gondozói része is. Éppen ezért jelentkeztem kórházi munkára. Mert tudtam, hogy életfordulókon fogok megállni, születésnél, házasságkötésnél, halálnál. És úgy éreztem, keveset tudok az emberről.  

Ráadásul nekem a kórház gyerekkorom óta ismerős terep. Beteg gyerekként jó lett volna belekapaszkodni ott valakibe. Nem volt kibe… Az akkori emlékek nyomán pontosan ráérzek, ha valaki egy kórteremben magára marad vagy szorong. A testhelyzet is árulkodik, ha összekucorodva fekszik, füléig fölhúzva a takaró, oda kell menni… Mert sokat jelent egy pohár vizet kapni, ha nem tudsz megmozdulni. Egy jó szót, egy ölelést. Szokta mondani egy-egy gyerek, csak egyszer ölelj meg és visszaengedlek a többiekhez…

– Hogy kezdesz ismerkedni? Leülsz egy ágyra?

– Spontán, ahogy érzem. Hat évig voltam önkéntes a gyerekosztályon, minden gyerek, minden állapot más. Számomra a gyermek, a léte, a lénye megszokhatatlan csoda. A felnőttek világa más, másféle helyzetek, gondok, huncutságok jellemzik.  

Ha odamegyek akár felnőtthöz, akár gyerekhez, nem azt mondom, hogy lelki gondozó vagyok, mert akkor megijednek, hogy jaj, már a lelkemmel is baj van? Hanem azt szoktam mondani, hogy én ilyen beszélgetős ember vagyok, hogy ne csak múljék az idő, hanem teljen is valamivel. És ha megengedi, leülök, és leszek az ő embere. Nem is tudják, hogy lelkész vagyok. Sem ezzel, sem a hittel az ember nem tolakszik.  

Gazdagságot ad ez a munka. Mennyi élet részesévé lehetek! Ráadásul olyan nővérek és orvosok állnak mögöttem, akik értik és jól értelmezik azt, hogy a jelenlétem a beteg mellett hogyan könnyíti meg a munkájukat. És hagynak dolgozni…

Ez jó, mert még ma is, ősi módon a betegség és a bűn összekapcsolódik. Megkérdik, hogy miért. Miért büntet az Isten. Volt olyan kisgyerek, aki azt kérdezte, Zsuzsi, mondd, hol voltak az angyalok, amikor engem a baleset ért…?  

– Mit válaszoltál?  

– Ott voltak, mert élsz…  

És vittem neki egy pici angyalt. Nem azt a hófehéret, hanem egy pöttyös ruhás, zöld ingben szárnyaló vidámat, ráakasztottam az infúziós állványra, hogy ha fölébred, lássa, az angyalok mindig ott vannak.  

– Kislány volt vagy kisfiú?

– Kisfiú.  

Aztán a másik, egy nagyon komolyan sérült kislány. Belekapaszkodtam az ágyába és lekísértem a műtőbe. Mielőtt bevitték, azt mondtam neki, figyelj, ezzel a kézzel még sok mindenkit meg kell majd ölelni…

Több beszélgetés után tegnap búcsúztunk el egymástól. És azt mondta, tetszik tudni, amikor fáj a sebem, behunyom a szemem, és mindig erre a mondatára gondolok, hogy nekem ezzel a kézzel sokakat kell megölelnem.  

– Hány éves kislány volt?  

– Tizennégy.  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemtörténetgyerekcsalád mint pozitív értékkórházmunka-magánélet egyensúlya