Mikulás napja volt még minap, de már ott csillognak városszerte a karácsonyfák. Jól van, jól, de mire ez a sietség…? Mindennek rendelt ideje van – de mi valamiért nem várjuk ki a rendelt időt. Bedobunk mindent, tülekszünk, tolongunk, ahelyett, hogy hagynánk megérintődni magunkat a várakozás csöndes nyugalmától. Nem sajnáljuk a nappalainkat, az idegeinket, csak hogy az a gyertyafényes este majd olyan legyen, amilyennek szeretnénk. Csillogó, meleg, szeretetbe burkolt, békességes.  

Amíg készülődünk, mindenféle történik velünk. De sokszor annyira igyekszünk, úgy elfáradunk, észre sem vesszük, hogy már a készülődésben, a várakozásban megszületik az Ünnep. Ott van bennünk, csak a tolongás és a tülekedés, a nagy akarás, hogy jót tegyünk, egyszerűen nem hagyja, hogy észrevegyük.  

Amikor aztán egyszer csak észbe kapunk, hogy jé, hát itt van, itt volt! Akkor csak fogjuk a fejünket. Ilyen hétköznapi dolog a jóság? Egy beteglátogatás? Egy találkozás? Egy jó szó egy ismeretlennek?  Ilyen egyszerű boldognak lenni…?  

Sokszor annyira igyekszünk, úgy elfáradunk, észre sem vesszük, hogy már a készülődésben, a várakozásban megszületik az Ünnep. 

A csöndesüléshez előszedem az emlékeimet. Most, hogy megint kicsi gyerekek vannak a közelemben, még erősebben jönnek vissza a régi pillanatok. Előjönnek, mint az elveszett partvis…

Három kisgyerek élt a hetedik emeleten egy saroklakásban. A szobájuk olyan volt, mint egy elvarázsolt kastély kilencvenkilencedik szobája. Laktak ott bábok, mindenféle lények, manók, tündérek és villők. Volt még két zebrapinty, egy bordásfal és a szoba közepén ott lengett egy hinta. A szoba állandó lakójának számított a Nagy Kék Lepedő, amit hol Sziklás hegységnek, hol kagylókkal és csigákkal teliszórva tengernek neveztek, de volt turbán és lepel, indiánsátor vagy egyszerűen csak a felhőtlen kék ég – ilyenkor az egész csapat, kiegészítve szomszéd és nem szomszéd gyerekekkel, ott kuporgott alatta. A bordásfal kilátóként működött, messze el lehetett látni a tetejéről, egészen a Hármashatár-hegyig. Embert próbáló pillanatokban – s ilyen sok akadt a kilencvenkilencedik szobában – rendszerint két, valódi katonai távcsővel felszerelt felderítő kapaszkodott a bordásfal utolsó fokán. Felderítettek.

A lányok ilyenkor fiúsítva voltak, már amikor hagyták magukat, amúgy leginkább királynősdit játszottak, vagy színházast, elkérték a rúzst, felhúzták a nagymama féltett csipkekesztyűjét és bezárták az ajtót. Így ment egy darabig, aztán a szolgák elunták a szolgaságot, a királynő nem akart szolga lenni – összeomlott a királyság. Kis csönd lett, aztán lementek a fiúk után a térre.  

Nagyjából egész évben így zajlott az élet a hetediken a sarokszobában, amit a nagymamák gyerekszobának neveztek, és mindig megkérdezték a lakóit:

–  Miért nem tartotok rendet ebben a szobában? Ez egy őskáosz, gyerekek…!  

Ám decemberben, amikor eljött a Várakozás ideje és a narancs és süteményillat állandósult az egész emeleten, a kilencvenkilencedik szoba lakói elcsöndesedtek. Először is megírták a leveleket, kinek mi a szíve vágya. Aztán maguktól kipucolták a zebrapintyek kalitkáját, a viharvert bábokat megfésülték, a hintát fölakasztották a kampóra. Rendet raktak az asztalukon, és esténként egyre többször álltak az ablak elé, látnak-e valami rendkívülit.

Hátha az idén előbb csenget az angyal…! Hátha már karácsony előtt felvillannak a csillagot szóró fények! Vártak, várakoztak. Nem lamentáltak, nem türelmetlenkedtek. De minden este ott álltak az ablak előtt.  

És egyszer csak hosszú ívben elröppen az ablak előtt egy szikrázó csillag. 

Végre eljött karácsony napja. És lassan, nagyon lassan eljött az este is. A három gyerek most is odaállt a kilencvenkilencedik szoba ablaka elé és nézett kifelé a sötétségbe. Vártak. Várták, hogy a csillagot szóró fények elröppenjenek az ablakuk előtt. Már-már hiába vártak…

Mert a partvist elvitte valaki a szárítóból. Az volt a titkos hely. Ugyanis a meghosszabbított partvisnyélre szerelte az angyal földi helyettese a csillagszórókat. Szenteste, amikor már besötétedett, kilopakodott az erkélyre és hosszan kinyúlva meglengette a csillagszóróktól szikrázó partvisnyelet. A három gyerek ujjongott. Szikráztak a karácsonyi csillagok ég és föld között a hetedik emeleten!

És most ott állnak az ablaknál. Lesik a sötétet. És a sötétség hallgat és egyre feketébb.  

És egyszer csak hosszú ívben elröppen az ablak előtt egy szikrázó csillag. Aztán egy másik, aztán egy harmadik. Röpülnek a csillagot szóró fények, és a gyerekek az ablakhoz tapadva bámulják, ahogy hasítják a sötétet.  

És ekkor megszólal a csengettyű. A három gyerek kirohan: Láttátok, láttátok, a csillagokat? Kiabálnak, és nem veszik észre, hogy apjuk most csukja be az erkélyajtót. A karácsonyfát látják, alatta egyetlen gyertya ég. Még meglebbenti a huzat, aztán felegyenesedik a kis láng és csak szórja, szórja a fényt...

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetünnep