Róla jutott eszembe az a régi őszi nap a Vértes erdejében. Olyan tömeg ember zarándokol ilyenkor a csatkai Máriához, hogy fotográfus barátnőmmel csak egy kitakarított tyúkólban kaptunk szállást. 

A százados gyertyánok ölelte kápolna búcsújáróhely. A csodatévő Szűz Máriát százak, ha nem ezrek áldják, márványtáblák, hála feliratok adják hírét a gyógyulásoknak a templom oldalában. 

Cigánybúcsúnak is mondják a csatkai búcsút. Az ország minden részéből, a Felvidékről, Délvidékről is jönnek cigány családok, ma már gazdag autókkal, régen szekerekkel, gyalogosan. Hát itt voltunk két napig, s bámultunk reggeltől éjszakáig, mert volt mit. 

Jaj, de sok bűnt látott a csatkai Máriácska a búcsú éjszakáján! Ivást, bujaságot, féktelen indulatot, mohó vágyakat. Régen – mesélik – késelést is.

És megbocsátott. Csodát nem tett. Jelenés nem kápráztatott. De az átimádkozott, átdévajkodott éjszaka után napsütés szűrődött a gyertyánok közé. 

„Gondol ránk a Máriácska!” csippentett álmos szemével a dunaföldvári vajda asszonya. 

Művirágokkal a hajában mandulaszemű gyönyörű barna lány ébred. Átlátszó nejlonsátor borul fölé. Ahogy meglátja apja, hogy a társnőm fényképezi a tüneményt, letépi a nejlont, pokrócot dob a lányára…

Egy fekete kendő a fülemhez hajol: „Nem csak a cigányoké ám a csatkai búcsú… Én kislánykoromtól járok ide. Akkor gyalog jöttünk, néha szekérrel. Még igazi remete lakott a templom mellett. Ott voltak a mankók százai, eldobálták a meggyógyult nyomorékok. Most túl nagy a fényesség. Régen csak a tüzek égtek éjjel, és szólt a harang. Kívül fényes, belül beteg most a világ… Volna dolga szegény Máriácskának!”

Dunyhahalmok a fák között. Alvó, táncoló, síró, ölelkező, imádkozó cigányok. „A mienk a csatkai Mária, ezt így higgye el, naccsága! Mer’ a cigányok hisznek benne!” A békési asszony megrázza a függőit, karján, ujjain súlyos arany, megcsókolja az oltárterítőt, az embere ezreseket erőltet a perselybe. 

A domboldalon kétezer autó, zarándokok buszai. Kilométeres sátrak között tízezer ember. A völgyben a kápolna. 

A gyertyák előtt kalapos öregember. Sörösüveggel a kezében imádkozik. Térdre veti magát, lehajtott fejjel, rázkódó vállal ott marad a földön.

Kövér, gazdagon öltözött pár. Az asszony három hatalmas gyertyát gyújt. Áll és szeméből csurognak a könnyek. A férfi kezében metszett pohár és drága whiskysüveg. Tölt, az asszony iszik. A férfi fölhajtja a maradékot, az üvegből a földre loccsant és magával húzza a feleségét. 

A tizedik stációnál malacot sütnek. Gyönyörű lányka táncol a felnőttek énekére. Áttáncolja az éjféli misét, át a szertartásokat. Egy fatörzs tövében ül, annak hajtva hátát, veti a kereszteket a lányka nagyanyja csöndesen. 

Tetovált kálvária. Körben a gyertyánok törzse embermagasságban összevésve. Imák, remények, üzenetek, rég volt fohászkodók kézjegye a fákon.

Az ócskavasas lányáról legendát szőttek az éjjel. Koronáját, karján vagyonokat érő aranybilincseit mindenki láthatta. S hallhatták, hogy Mária áldását kérték az éjszakai esküvőn. Gyermekáldást. S hitték, megadja, mert velük van. 

Így volt. 

A gesztenyés szurdokok mélyen most csend van. Zászlóit vesztve áll a szobor, csak a művirágok kitartók. Az öregember már visszafele ballag, föl, a domb felé. „Ilyenkor szeretek jönni, mondja, amikor egyedül van. Akkor csak engem hallgat, nekem beszél, velem foglalkozik a Máriácska…”