Tizenkilenc éves voltam. Akkoriban egy második emeleti, konyhára nyíló cselédszobában laktam, közös fürdőszoba-használattal. Jó albérletnek számított. A ház valamikor a módosabb bérházak közé tartozott a Józsefvárosban, gangja is inkább egy tágas körfolyosó volt, széles, levegős, de hát csak gang volt.

Nahát erre a szokásosnál elegánsabb gangra nyílt a cselédszobám ablaka. Az ablaknak rolettája volt, néha le szoktam húzni. Egészen sosem, mert a szoba sötét volt, ha látni akartam, mindig égetni kellett a villanyt. 

Az ablaknak rolettája, az albérletnek meg szabályai voltak. Többek közt az, hogy férfi vendéget nem fogadhatok. Se barátot, se rokont. Legfeljebb, ha a rokonsági fokot igazolni tudom. A szabályt betartottam. Főbérlőimmel baráti viszonyban álltam, a konyhában, amit nappal rövid időkre használtak, rendszerint néhány szót váltottunk, s nagy ünnepek előtt, egy-két szívélyes mondatra mindig behívtak a szalonba. 

A kaput este tízkor zárták. A későn jövőknek vagy volt kulcsa vagy csöngettek Hoffmann néninek, a házmesternek és leszurkolták a kapupénzt. Amúgy a Hoffmann nénivel vigyázni kellett. Olyan szeme volt, mint a sasnak. Mindent észrevett. Nem szólt, hallgatott, de tudott mindent. Ez volt a legveszedelmesebb.

Egy éjszaka a gang felől halk kocogtatásra ébredek. Valaki egy fémdarabbal kopog az ablakomon. Kinézek. Ott állt az a fiú a társaságunkból, akit mindannyian szerettünk, akiről mindannyian tudtuk, hogy személyében találkoztunk a Nagy Linkkel, aki ártatlan, kedves és szórakoztató, odaadja első szóra mindenét, leveszi az ingét, ha kell valakinek, csak betartani nem tud semmit, hozzá nagy kujtorgó. 

Ott állt a sötét gangon és kocogtatott. Este tizenegy volt. Csak nincs valami baj…

Kimentem az ajtóhoz. Suttogtam.

– Mit keresel itt? 

Nézett, mint a gyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Be kellett engednem, a folyosó sötét volt, nem akartam, hogy meglássák.

A lakás belsejében csend volt, a háziak, gondolom, már aludtak. Bementünk a konyhába. 

– Hadd maradjak nálad…

– Mi jutott eszedbe…?

Elővette a rábeszélőkéjét, minden sármját, későn végzett, messze lakik, nem akar már hazamenni, hajnalban kel, indul a vonata… Hittem is, nem is… Egyszer csak kiböki.

– Azt mondtam a házmesternek, hogy a háziak rokona vagyok…

– Micsoda!?

– Hogy vidékről jöttem, a főbérlőd unokaöccse vagyok…

– És mit mondott?!

– Beengedett.

Dühös voltam. Utáltam az egész helyzetet. A kujtorgó barátunkat is a sármos mosolyával. Legszívesebben kiraktam volna a gangra. 

– Menj el szépen…

– De hogyan? Mit mondjak a házmesternek? 

– Amit akarsz. Amíg leérsz, ki fogod találni…

– Botrány lesz…

– Akkor lesz, ha itt maradsz…

Ahogy ott huzakodunk a konyhában, a gangon valaki feloltja a villanyt. A bejárati ajtó előtt motoszkálás, a zárban fordul a kulcs. A háziak! Bevágódunk a szobámba, halkan becsukom az ajtót. Suttogok.

– Tessék! Te szerencsétlen…!

Állunk a sötétben, nem merek moccanni. Remélem, hamar bemennek lefeküdni. De nem. Bejönnek a konyhába. Az asszony hangosan beszél. Talán, hogy én is halljam. „Te, milyen unokaöccsről beszélt a Hoffmann néni…?”

Odabent beleboxolok a kujtorgó hátába. Aztán eszembe jut valami. Ez lenne a legegyszerűbb. Belesúgom a fülébe.

– Menj ki és mondd el nekik…

– Hallgassunk, le fognak feküdni…

– Nem fognak… Engem égetsz így…

Kopogás az ajtón. A háziasszony szól be. 

– Fönt vagy…?

Kimentem hozzájuk. Koncerten voltak azért maradtak el sokáig. Az történt, amit gondoltam. Hoffmann néni elmondta nekik, hogy vagy félórája engedte be a vidéki unokaöccsüket… 

A sármos fiú csak nem jött ki a konyhába. Én bocsánatot kértem, elmondtam, hogy kínjában hazudott, nem tud hazamenni már. A háziak megértőek voltak és nagyvonalúak, mondták, maradjon. Már a Hoffmann néni miatt is. De máskor ilyen ne forduljon elő… Nem fog előfordulni, mondtam, és nem mondom hova kívántam az „unokaöccsüket”.

Nem lett volna ő, ha nem próbálkozott volna. De hát én mást szerettem. Szegény kujtorgó végül a rongyszőnyegen aludt. A kispárnámat azért odaadtam a feje alá…