Egyfolytában erre gondolok. Amióta elvitték, semmi más nem jár a fejemben. Még tél volt, amikor a mentő jött érte, hordágyon vitték ki az ágyából, apus is velük ment. 

- Te már nagylány vagy Terézke, adj a tyúkoknak, estére én is megjövök. 

Anya meg mondott valamit a mentős bácsinak, mert az fölemelt és betett anyához, hogy el tudjunk búcsúzni. 

- Mikor jössz haza anya?

 Ezt kérdeztem, már akkor is ez járt a fejemben, hogy mikor lesz itthon.

- Amikor az orrodon kibújnak a szeplők Terézke, akkorra biztos itthon leszek.

Anya mindig játékosan beszélt velem, verset mondott főzés közben, sokat viccelt, nagyokat lehetett vele nevetni. És nagyon szerette a szeplőimet. Egyszer a tükör előtt meg is számoltuk hányan vannak. A legapróbbakat is beleszámolta. Tizenheten voltak. Az arcomra is jutott belőlük. Egyszer az esti mesét a szeplőimről mesélte, nevet is adott nekik, ilyeneket, hogy Borsika meg Kontyos, meg Csiripiszli. 

Szóval, ha kibújnak. Akkor jön haza. Hát az sokára lesz. Mert a szeplőim húsvét táján jönnek, vagy a fecskékkel, ha későn van a húsvét. Mintha megbeszélték volna. Amikor már süt a nap és melegít is, akkor megjelennek a szeplők. Az igaziak. A téliek nem igaziak. Mert most még tél van. Hideg volt akkor is, amikor Treszka néni, aki mindent tud, mert bába, meg kenő asszony, meg még lovakat is meg tud gyógyítani azt mondta a boltban, hogy „Annak a szegény asszonynak olyan a betegsége, hogy abból már nem kel fel.” Amikor ezt mondta, én akkor léptem be a boltba, mindent hallottam. Emlékszem, a télikabát volt rajtam és anya kendője. Amikor elvitte a mentő, onnantól a bojtos sapkám helyett anya kendőjét kötöttem a fejemre. Olyan szaga volt, mint anya hajának. Teljesen olyan. 

Nagyon vigyázott a hajára, kamillával öblögette, hogy szép szőke maradjon, azt mondta, apus a szép haja miatt bolondult bele. Így mondta, édesapád belém bolondult a hosszú szőke hajam miatt. De tudom, hogy ez nem igaz, mert apus a jó szívéért bolondult bele. 

Anya kórházi nővér volt és apus abba a kórházba ment meglátogatni a legjobb barátját, ahol dolgozott. És épp akkor és épp azon az osztályon. A barátja nagyon beteg volt és nem volt senkije. És amikor apa a folyosóra befordult, akkor a fiatal nővér nyakába kapaszkodott a barátja és ő így vitte egészen az ágyig. Ott is maradt mellette, vizet adott és vizes gézt tett a homlokára. A fiatal nővér anya volt. Apa mindent látott, mert akkor már ott volt a barátja ágyánál. Ő mesélte ezt és azt is, hogy már ott a kórházban kitalálta, hogy anya lesz a felesége. És így is lett. 

Apusnak hiszek és nem Treszka néninek. Egyik nap azt mondta apus, hogy van egy orvos nem messze tőlünk, egy alföldi fürdőben, a fürdő se híres meg az orvos se, mégis, ő fogja meggyógyítani anyát. Ő egy nagy tudós, és nagyon egyszerű ember, és ő hisz neki. És így is lett. 

Az orvos egy gipszágyat csinált anyának és abban kellett feküdnie egy évig. De az is lehet, hogy tovább. De legalább itthon volt velünk. Apus dolgozott, én lettem az ápoló és az ebédfőző. Akkor már tényleg nagylány voltam, tíz éves és harmadikos. Anya az ágyból sorolta, hogy mit csináljak, hogyan főzzek. Egész jó ebédek lettek. Ha anya elfáradt a kanalat tartani, én etettem. Cseréltünk, mondta anya. Jól mondta, ő lett az én kislányom. 

És igaza is lett abban is, hogy mikor jön haza. Akkor hozták haza a gipszágyban, amikor húsvét közeledett és megjöttek a fecskék. Velük jöttek a szeplőim. Anya megszámolta, megvannak-e mind. Megvoltak, s lett még három. Nagylánynak több szeplő jár, mondta anya és a szabad kezével egyre csak simogatta a fejemet.