Ezért dobban meg minden tavaszon a szívem, amikor először látok gólyát. Pár hete Kapuvár felé menet, letérve az autópályáról az első falu szélső házának kéményén két gólya rendezgette a fészküket. Álltak hosszú piros lábukon, igazgatták piros csőrükkel az ágakat, vesszőket, s nekem a mi gólyáink jutottak eszembe. És a nyomukban Fekete István felejthetetlen kisregényének hőse, Kele, a gólya. Történetét bármikor újra előveszem. Hogy megláttam a gólyákat, most is így tettem. 

Egy késő nyárvégi napon, egy meglőtt szárnyú gólya ereszkedett lassan lefelé. Kivált a csapatból, érezte, nem fogja bírni a hosszú utat Délre, ahol forró a homok és élelem várja a szabad nép vándorait

„Idegen táj forgott alatta. A falu végén a patak ismerős volt, mert minden patak ismerős. A kertben egy ember, az udvaron kutya, a kerítés mellett egy szamár. Nyugalom és békesség párázott alatta, amikor csendes kanyarodással leszállt a ház tetejére.” 

A könyvben itt már sejteni lehet, hogy a beteg gólya a legjobb helyre érkezett. Nem csak azért, mert a két öreglegény kertész Ribizke és Berti emberséges ember. Hanem azért is, mert a gazdaságuk olyan terepet kínál a mesélésre, a kalandokra és… és… hogy is mondjam, igen, az észrevétlen tanulásra – hogy csak olvasok, s észre sem veszem, mi minden vésődött be az eszembe és a szívembe – örökre. 

Például az, hogy megtudom, a gébics is költöző madár, hogy Csuri népe, a verebek szívesen raknak fészket a gólyafészkek aljába, hogy a bögöly a ló hasa alatt szívja a vérét, mert ott a legvékonyabb a bőr. Hogy Nerr, a karvaly nélkül – akit a szabad madarak véreslábúnak neveznek – a verebek már elárasztották volna a világot. Hogy rokona, Suó úr, a sólyom néha levág egy-egy gólyát, s a hosszú vándorlásban a másik rokonnép, a sasok is rendszeresen vadásznak Kele nemzetségére. De ettől a gólyák népe nem rendül meg, nem lesz depressziós, a csapat megy tovább, a fészekrakás és a fiókák felnevelésének ösztönös parancsa az első. És ez megmenti a gólyák nemzetségét. 

De előre szaladtam a történetben, ahol eljön a nap, amikor a meglőtt nagy madár már nem tud vadászni, nem tud repülni, nem mer nekiindulni.  Áll a tetőn, készül az elmúlásra. Elbújna valahová… szétvágja a szárnyait… és tehetetlenül szinte rázuhan az udvaron figyelő két öreg kertészre.       

Akik segítenek. Kikezelik a gennyes sebet, a jód elzavarja Zút, a döglegyet és Kele érzi, egyre messzebb már az elmúlás. Lassan elfogadja az ennivalót, mert most ez a parancs: élni. Barátja lesz a becsületes kutya Vahur és Miska a bölcsen cinikus szamár, aki beavatná kis hazugságaiba, de a gólya ezt nem érti: – Miska, te mást mutatsz, mint ami van!? 

Folynak a hétköznapok, s bennük folyik a történet, ez a kicsi, emberillatú, gyarló és megbocsátó sorokkal briliáns kis történet Kelével, Patákkal a lóval, Toróval a varjúval és a többiekkel. 

Lépeget a naptár, és folyik az Idő. Az Idő, amit Fekete István legtöbbször így, nagybetűvel tisztel, s aminek tiszteletét egyszer csak megérti az ember. 

Kell hozzá az életkor, hogy tudjam: megy, megy végtelen vándorútján az Idő, életet hoz és elmúlást. De hoz mindig új tavaszt is. 

Kele is ösztöneiben érzi a változást. Jönnek vissza a vándorlók. Feléled a vágy a fészek után, de tudja, a szárnya ezen a nyáron még nem elég erős. Kilátogat a patakhoz. Egy fiatal gólyapár nézi a fákat, fészeknek való helyet keres. Egy öreg égerfán telepednek meg. Az öreg gólya bólint, maradhattok, elférünk. 

S a nyurgaléptű tavasz után már itt az adakozó nyár, terített asztal a rét, a patak mente. Az égerfára épített fészekben három fióka piheg a fullasztó meleg napon. A levegőben feszültség van és ez a feszültség kitörni készül. 

És ekkor leszakad az ég. Recsegő villámok vágnak a földre. Alig negyedóra és elver mindent a jég. Az égerfa kettéhasadt, a fészek alatt a sáros jégen három holt fióka. 

Ahol élet van, ott dráma is van. Az Idő végtelen folyamában helye van ennek is, annak is. 

„Áll a két gólya a parton, mozdulatlanok és némák. Temetnek. Kele szárnyra kapott, leszállt, szárnyát szorosan magára húzta, mint azok. Sokáig álltak így. Aztán az öreg gólya megmozdult. – Menjetek vadászni – mondta ez a mozdulat. – Élni kell, mert a jövendő fészek bennetek van.”

Nézem a rendezgető gólyákat a kéményen és megköszönöm a tanításukat… igen a jövendő fészekre kell gondolni – bármi mástól is habzik most a tülekedő világ.