Ma már ritka, ami azelőtt természetes és gyakori volt: az együtt élő többgenerációs nagycsalád. Talán a mai eszünkkel fel sem tudjuk mérni, mennyi hasznos hozadéka volt annak, hogy ott vannak velünk az idősödő szülők karnyújtásnyira. Igen, sok helyen súrlódás is járt az együttéléssel, de a gyereknevelésben, a háztartási és a ház körüli munka megosztásában, a betegápolásban, amikor az idős szülőket már el kellett látni – hihetetlen segítség volt, hogy együtt, közelben vannak a családtagok. S nem több kilométer távolságban, akár az országban szétszórva, vagy külföldön, ahogy ma sokan kénytelenek messzire utazni, ha találkozni akarnak. Hol a nagyszülőkhöz haza, hol az unokák után repülnek a nagyszülők a sátoros ünnepeken valahová messzi országba. 

Akikkel akkor régen találkoztam, olyan nagycsalád volt, akik okos számvetés után döntötték el, hogy együtt fognak élni. A helyszín egy kisváros nem messze Budapesttől. 

A nagyszülők a hetvenes éveikben, a szülők negyven fölött valamivel, a gyerekek tizenhét évestől fél évesig. Ja, és… Piszke, a cica. Egy fedél alatt laknak. Együtt. Mint régen, a többgenerációs családok. Igaz, a háznak két bejárata van… 

Ne egy palotát képzeljenek el, inkább egy szemre sem nagy, arányos kis házat. Két lakás fér el benne, egy kicsi, a nagyszülőké és egy padlástérrel megnövelt nagyobb, a héttagú családé. A ház körül gondozott kert gyümölcsfákkal, virágokkal, néhány hasznos növénnyel.

Először a nagymamával beszélgetek. S már a beszélgetés elején elhangzik egy kulcsmondat.

    - Nem látunk bele egymás fazekába, de itt vagyunk karnyújtásnyira egymásnak…

Még sok ilyen árulkodó és megjegyezni való mondat követi majd egymást, felvéstem őket magamnak is. 

Ahogy megérkezünk, látom a gondosan gyomlált eperágyást, a felgereblyézett kertet, az egymásnak támasztott tucatnyi biciklit a féltető alatt, a terasz polcán a sorba rakott sok cipőt. Az enciánkék vaslábasba ültetett lila árvácskákat, a megmetszett fákat, a vendégváró madáretetőt, a szőlőlugast. 

Még be sem mentünk a házba, ahol kilenc, nagyon is különböző korú ember él, még át sem léptem a küszöböt, már kint a kertben érezni valami belsőből fakadó Rendet, amiből otthonosság és nyugalom árad. Ez a Rend, ahogy majd kiderül, kötelességeket és feladatokat ró mindenkire, de folytonos ajándékokat tartogat. Korai epret, kosár szőlőt, de nem csak azt. Erről kezdünk beszélgetni. Hogy mi a titka ennyiféle korosztály békés együttélésének. A nagymama mosolyog.

    - Én ezt eltanultam. Az anyósom mindig azt mondta: Ahogy gondoljátok! Ha segített valamit: Mondd meg, hogy szeretnéd! Mi lenne nektek a legjobb… Ők alkalmazkodtak hozzánk. És én is ezt érzem, amíg bírják magukat erővel, amíg tevékenyek az idősebbek, nekik kell alkalmazkodniuk. Villanások nálunk is vannak, de ez természetes. Én már annyit megéltem, szépet és jót, nehéz időket is, hát megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy én alkalmazkodom…

    - Ezt éppen fordítva szokták mondani…Én már idős vagyok, elvárhatom, hogy hozzám alkalmazkodjanak…

    - Az fordítva is sül el, azt hiszem… Az igyekezet mindenesetre bennem van. Egyszer-egyszer előfordult, hogy szó nélkül, a magam szakállára megcsináltam valamit. Átmentem a lányomékhoz és elmosogattam… Este rám nézett, anya, igazán nem kellett volna, vagyunk itt elegen… És megértettem. Ilyen helyzetek akadnak oda-vissza. Ki kell járni az együttélés iskoláját, érezni a határt, amikor nincs szükség rád. És tudni odaadni magad, ha viszont szükséges. A titok talán annyi, hogy nem szabad megsértődni, tudni kell bocsánatot kérni, és őszintén elfogadni a bocsánatkérést. És akkor minden egyes reggel tiszta lappal indul. Ne akarjunk egymás erején élősködni, mondta egyszer a lányom, s beláttam, igaza van. 

Átkopogunk a „szomszédba”. Az édesanyja karjában nefelejcskék szemekkel, hat hónaposan egy édes kisbaba. A testvérei iskolában, ki hol. A nagymama magunkra hagy bennünket, most a lánya mesél. 

    - Amikor megjöttünk a kórházból, őszi szünet volt, mindenki itthon volt. Kint a gyönyörű kert, a szüleim keze nyoma, bent a ragyogó szemű nagyok. A gyermekágy alatt édesanyám főzött… Azok valóban idilli napok voltak.

Gondolkoztam azon, mi is a békés együttélés nyitja. Hogy ezt jól csináld, azt tanulni kell. Nekünk megvolt az iskolánk, három évig egy lakásban éltünk a férjem szüleivel. Egy tűzhely, egy vécé, egy fürdőszoba… Sok leckét adott, de talán győztük mindannyian. És itt, a kertben is akadt néhány letört virág, megdézsmált gyümölcs, széthagyott cipő. Mások vagyunk, a nevelési szokásaink is mások.  Én például szeretem látni, ahogy lassan hervad el egy virág. Édesanyám azonnal levágja… Mi többet engedünk a gyerekeinknek, vagy inkább másként. Velünk annak idején szigorúbbak voltak. Az együttélésünkben a segítség is fontos, de a legnagyobb ajándék, hogy együtt vannak a gyerekek a nagyszüleikkel! Nap, mint nap. Ez a legtöbb. Még itt volt a Dédi is velünk, a gyerekeim a közelében, láthatták lassan járni, aztán ágynak esni, látták, hogy még ott is számon tartja a harminc dédunokáját. És ott voltak mellette ők is, amikor elment. Imádkoztunk az ágyánál, együtt voltunk mind… Ez akkora örökség a hátizsákjukban, amit soha nem felednek el…

    - Szoktatok kopogni egymás ajtaján, vagy szabad csak benyitni? Áttelefonálsz, ha kérnél valamit?

    - Igen, kopogunk. Mi is, a szüleim is, a gyerekek is. Én általában a gyerekek ajtaján is kopogok, ha csukva van. Néha édesanyámmal telefonálunk egymásnak, ha valami hirtelen dolog akad, de inkább kopogunk. A pihenés idejét igyekszünk tiszteletben tartani, ez is kölcsönös. Egyébként szabad a bejárás egymáshoz, ha alkalmas az idő.

     A talán legfontosabb gondolat a beszélgetésünk végén hangzott el.

      - A legfontosabb a megbocsátás. Elfogadni, hogy én éppúgy rászorulok a másik bocsánatára, mint ő az enyémre. A bocsánathoz erőforrás kell, hogy ne egymást együk, ne egymás erején élősködjünk. A szeretet szót eddig nem mondtuk. Nekem Isten szeretete a forrása és gyökere az én szeretetemnek. Nálam ez a kulcs.