„Kedves Erzsébet! 

Látott-e valaha postagalambot? Látta-e, hogy érkeznek haza több száz kilométerről azok a kis jószágok? Látta-e, amint a galambász izgalommal lesi az eget, és várja a teremtményeit? Az én párom galambász, igazi nagybetűs. Nem csupán szereti a galambokat, a lelke maga a galamb. Egy velük. Mindent tud róluk. Lesi, amikor kibújnak a tojásból, énekel nekik, amíg takarítja a dúcokat. Amikor versenyre küldi őket, mindegyiket megpuszilja, így kíván jó utat. Aki legutolsónak jön haza, nem tudja meg soha, hogy ő lett az utolsó, mert ugyanaz a fogadtatás jár neki is, mint a legelsőnek. Hogy ne veszítsen az önbizalmából. Bizalom nélkül hogyan is lehetne röpülni…?”

Egy ilyen levélnek nyomába ered az ember. S nemcsak azért, mert a galambokra, meg az ő lelkesült gazdájukra kíváncsi. Kíváncsi a levél írójára is, a galambász feleségére. Aki így zárta a levelét: „Nálunk megállt az idő. Minden a gyerekek és a galambok, a természet ritmusához igazodik. Mert van két kicsi gyerekecske is.”

Meg sem álltam, míg rájuk nem találtam. A találkozásból barátság lett. Az véletlen volt persze (bár ki tudja), hogy amikor a negyedik kicsi babával hazahozta a galambász a feleségét a kórházból – éppen ott voltunk. A három testvérrel találgattuk, vajon a kisbabának fitos lesz az orra vagy krumpli, haja lesz vagy kopaszkás – az óvodás Orsi mondta ki a verdiktet: Mindegy az! Fő, hogy kibújt végre!   

Akkor már ismertem a galambok történetét. Valójában a maga történetét mesélte el Péter, a galambász.

Először egy kisfiúról mesélt, aki minden nyáron a Rábaköz egyik falujában, Szilban élt, a nagymamáéknál. Nem nyaralás volt ez, hanem a legteljesebb élet. Almáskert, száz almafával, körtéssel, tehenekkel, disznókkal, baromfival és ott volt Ruzsics Sándor bácsi, a postagalambjaival. Pásztor akart lenni akkor még a kisfiú, ki is hajtott a csordával minden áldott nap a Páskomra, karikás ostort csinált, csúzlit, íjat… Mígnem rácsodálkozott a templomtoronyra. Magas volt, az ég felé mutatott, titkokat őrzött a toronyszoba és teli volt galambbal. Nézte, nézte a kisfiú a galambokat, aztán odaállt Ruzsics Sándor bácsi elé. Az pedig adott neki egy pár postagalambot. Egy hímet meg egy tojót. 

– Aztán ház kell ám nekik, tudod-e…!

Almásládából csinált galambházat, betette az istállóba, ott röptette őket. Állt a kisfiú a félhomályos, pókhálós gerendájú istállóban, nézte a felröppenő galambpárt és arra gondolt, mikor lesz majd, amikor az ő galambjai előtt is megnyílik az ég, messzire mennek, hogy hazataláljanak. Hozzá…

– Innentől, nyolcéves korom óta, mindig voltak galambjaim. Postagalambok. Én hírhozóknak mondom őket…Írtam egy mesét róluk, abban benne van minden. A dolog lelki része, a legbenső lényege. Arról szól, hogy mindenkire, minden lényre a világon rábíztak valamit vagy valakit. A világ a mi örökségünk, mindenki felel valamiért. Nekem a galambok jutottak, úgy is mondhatom a galambok engem választottak. Az lett a dolgom, hogy megőrizzem őket, velük megőrizzem a tudást, amit senki nem fejtett még meg. Hogy hogyan képesek hazatalálni.

A föld mágneses terének hatását vélik. Mások mondják, hogy a költöző madarak fölülről lefényképezik az utat... De a postagalambot kalitkában viszik messzire, zárt kocsiban. Mégis hazatalálnak, oda, ahol megszülettek. Gyorsak, hazafelé a legrövidebb utat találják meg.

Hihetetlen adatokat sorol a galambpásztor. A maratoni hosszúságú versenyeken sokszor 600-800 kilométer távolságból találnak haza a galambok. Kocsival viszik őket a starthelyre, induláskor, egy-egy nagy versenyen, például Belgiumban, ahol sok a tenyésztő, százezer galamb is csattog a levegőben. Köröznek párat, aztán mind irányt vesz – hazafelé. Péter galambjai is 70-80 kilométeres sebességgel röpülnek, tíz-tizenkét óra alatt érnek haza mondjuk Marseille-ből. Az időjárástól persze sok függ. Bütyök, egy jó képességű galamb évekkel ezelőtt eltűnt. Tíz év után került elő, ide talált a dúchoz. 

– Amikor a versenyek során hazavárom őket, az az izgalom nem hasonlítható semmihez. Mintha a lelkem másik fele volna úton. S amikor az első megjelenik az égbolton, és ideér, megrázza a kis tollát, vele jön a nyugalom. Ami akkor lesz teljes, ha az utolsó is hazaér. Vannak persze, akik elhullanak út közben, elvesznek, baleset éri őket. De a csapat nagyobbik része mindig megérkezik… 

Még másról is mesélt a galambász. 

– Azt a kisfiút, aki a galambjait óvta, szerette, leste, nem bíztatta senki. Hagyták, éljen a mániájának, de tudta, senki nem szereti az ő galambjait. Amikor felnőtt lettem, kerestem egy olyan foglalkozást, amit elismer a világ. Ettől nem maradt időm a galambokra. Elhagytam őket. Pénzt kerestem, a környezetem kezdett megnyugodni. Ezzel egy időben én viszont egyre nyugtalanabb lettem. Mindenfelé kerestem a helyemet, Tibetig mentem tanító után, azt képzeltem, ami hiányzik belőlem, ott megtalálom. Napokig gyalogoltam magányos vezetőkkel, kolostorokat jártam, eljutottam a Musztang-i királyságba. Láttam, az égbe vesző hegyek között, tényleg ott élnek az istenek. Az ott élők tudják ezt… És amikor egy gyerekkori álmom köszönt vissza az egyik kolostor udvarán, akkor éreztem, haza kell mennem. Otthon, a sárga repceföldeken, a napraforgó táblákban, a szénaboglyák ölén, a Badacsony tufáin, a feketerigó füttyében ott lakik az én Istenem, ott vagyok otthon. Ahogy hazaértem, körbegyalogoltam kis Magyarországot. Végig, a határ mentén, kétezer kilométert mentem vagy négy hónap alatt. Akkor már ismertem Andreát. Amikor egybekeltünk, azt mondta, vedd vissza a galambjaidat. Tedd a dolgodat… Így lett. Megnyugodtam. Itt vannak a galambjaim és lassan megjöttek a gyermekeink. Tudod, mire jöttem rá? Hogy a boldogságunkért elég lenne a tévedéseinket odaadni… Hogy hazataláljunk.