Amikor elfogadtam a vidéki büntetésvégrehajtási intézet meghívását, és igent mondtam a kérésre, hogy tartsak egy előadást rab embereknek, bevallom, testileg, lelkileg beleizzadtam a gondolatba. 

Mit keresek ott, mit fogok mondani, milyen jogon beszélek én bármit, én, aki két együtt töltött óra után veszem a kalapomat és kilépek az ajtón. Mit tudok üzenni azoknak, akik valami bűnt követtek el és hosszabb, rövidebb ideig a büntetésüket töltik. Én eljövök…

Egyáltalán, milyen emberek? Hogyan fogadnak? Parancsra jönnek közönségnek, az biztos. Mondhatnák vajon, hogy köszönöm, én maradok a zárkában? Dönthetnek-e… 

És itt megálltam. Hiszen mindig dönthetünk. Többnyire kis dolgokban az igaz, de mégis… Becsukom a szemem vagy kinyitom. Becsukom a lelkem vagy kinyitom. Bántom a másikat, vagy simogatom…

Lassan elhalkult bennem az izgalom és amikor ott álltam az egyformába öltözött lányok és asszonyok előtt, csak azt mondogattam magamban, nem, nem szabad sírni…

Annyi jó arc fordult felém, annyi tiszta szem nézett szembe velem… Hol vagyok? Hogy van ez? 

       Amire készültem, arról szépen elfeledkeztem. Jöttek a gondolatok és a történetek, magamnak is meglepő rímeléssel.

       Jó volt ezeknek a lányoknak, asszonyoknak mesélni. Volt az elején egy-két zárt arc, egy-két bizalmatlan tekintet. De csak néhány. Mekkora öröm volt később ezeket az arcokat mosolyogni látni, a szemekben valami tétova elengedettséget érezni… 

Meséltem a gyémántról, arról az elrejtett kincsről, ami mindannyiunkban ott lapul. Van, aki előbb, van, aki később, de egyszer mindannyian elkezdjük bontani, hámozni, pucolni a gyémántunk köré rakott betonfalat, vagy pajzsot, lenge fátyolt, ki mi mögé rejtette. És lassan megtaláljuk önmagunkat, magunkban a vágyat, hogy jók legyünk. És ebben a pillanatban helyreáll a felborult rend. 

Csak egy példát mondok. Köznapit.

A férjem mindig ott hagyja a reggelije maradékát az asztalon. Rendetlen ember, rendetlen a tányérja, a szekrénye, de belül rend van benne, jó társ és jó barát sok évtizede. Hányszor csaptam le a konyharuhát, vágtam be a szekrénye ajtaját, hányszor söpörtem le a fokhagymahéjakat, a pirítósa maradékát dühödten. Aztán jött egy nap, amikor megállt a kezem… Végig szaladt bennem, de hát ezt az embert én becsülöm, szeretem, bízom benne, mit szitkozódom piszlicsáré dolgok miatt… Azóta nincs bennem hirtelen düh, se harag, letörlök, lesöprök, elrakok – legfeljebb megmosolygom magam. És nagyobb dolgokban is helyreállt a felborult rend. 

Néztem az arcokat, belekapaszkodtunk egymás tekintetébe és egyszer csak azt éreztem, szabadok vagyunk. Talán sehol nem éreztem ilyen erővel ezt az áramló, érzelmi és gondolati szabadságot előadó és hallgatóság között, mint ott, az egri börtönben. 

Megríkatott és megnevettetett ez a szabadság úgy láttam, nem csak engem. Nem voltak gátak közöttünk, a történetek odaértek a szívekhez és azt remélem, valamennyi ott is maradt belőlük. 

Ültek az egyforma ruhás lányok és asszonyok, változatos sorsok ültek ott a támla nélküli stokedliken. Hálás vagyok, hogy ott voltak, hogy velük lehettem, hogy találkozhattunk. Köszönöm azoknak, akik meghívtak. Soha nem felejtem el azt a délelőttöt…

A végén ezt a példázatot akartam felolvasni, de elfelejtettem. A bűnről és a büntetésről szól. 

A haidák, egy indián törzs, halásznép. Abból élnek, amit a víz ad. Ezért az életük feltétele, hogy az eszközeik, a varsájuk a csónakjuk rendben legyen. Van is egy törvényük, ha valakinek tönkremegy a halászó szerszáma, a közösség azonnal segít, csinálnak új csónakot, varsát, ami kell. 

A haidák közt, ha főbenjáró bűnt követ el valaki, az a büntetése, hogy összetörik a csónakját, a varsáját, minden halászó szerszámát miszlikbe aprítják. 

Ez a törvény. 

Ám ebben a pillanatban életbe lép az első törvény, mely szerint, akinek tönkremegy a kenyérkereső eszköze, annak segíteni kell, hiszen különben éhen hal. 

A többiek fel is sorakoznak, kidöntik a fát, kifaragják, megcsinálják, viszik a gazdájának az új csónakot. 

A bűnös haida ezen úgy megilletődik, hogy köszönetképpen ajándékokat kezd készíteni a törzsbelieknek. 

Azok úgyszintén meglepődnek, elfogadják az ajándékot, s dicsérni kezdik, milyen figyelmes ember a falubelijük. 

És ők is készítenek neki ajándékot. 

Aztán halásznak tovább. 

blog