Majdnem minden délelőtt, tizenegy és tizenkét óra között csöng a telefon. Messziről érkezik a hang, távoli országból. Idős férfi hangja. Hol friss szellemmel beszél ugyanarról, hol lassan forgatva a szavakat, felejtve, hogy már elmondta, ismétli tegnapi, tegnapelőtti, azelőtti önmagát. Érdeklődik, kivel, mi újság. Nem szomorú, nem vidám. Nincs anyagi fenyegetettsége, viszonylagos jó módban él, de már nem önálló, a test öregedése – és valamennyire a szellemé is – kiszolgáltatottá tette. Néha türelmetlenné tesz a makacssága, ami nem akarja elfogadni a jelen valóságát. Igen, a részleges kiszolgáltatottságot sem. 

Abban a nyugati kultúrában, amiben él, a halálról nem beszélnek. Betegségről sem. Ha bevonják a jogosítványt – mert a nyolcvanöt éves úrvezető már nem ura a biztonságos vezetéshez szükséges reflexeknek – sértettséget éreznek, megbántottságot, és méltánytalan ügyintézést. Prospektusokat lapozgatnak és a hideg télben Karib-tengeri utazásra fizetnek be. A csomagba sokszor már bekerül a rollátor is. Barátom is erre vágyik. De a rollátort nem akarja vinni. Idővel jobb lesz a lábam, mondja. De nem lesz jobb.  

A telefonbeszélgetésekből érzem, azért változik. Lassan, nagyon lassan. Visszatérő, lemondó mondata: Ez van, ezt kell szeretni. S közben szeretetre, olykor szerelemre vágyik, utazásra, társakra, társaságra, vagy csak csöndes beszélgetésre valakivel, aki megérti és akit megért. Hamar fárad. Beszélgetéseink ezért inkább rövidek, nem nyúlnak túl a negyedóránál, s mindig vágyódó a befejezésük. 

Ma felolvastam pár mondatot abból a régi leveléből, amit valaha, egy egzotikus utazás néhány pillanatáról írt.  

„Zakatolt a vonat bele a fekete éjszakába, a tibeti fennsíkon vágott magának utat a sötétségben, a szent város, Lhasa felé. Négyezer méter magasságban forogtak a kerekek a síneken, a világ tetején gurultak a kocsik, a fülkékben négyesével feküdtek az emberek olyan közel az éghez, amilyen közel még sohasem. 

Sehol semmi fény, csak a hétezer méteres hegycsúcsok vélt árnyai és sötétség körös-körül. Monoton hangon csattogott a vonat, csak néha szakította meg ezt a végtelen, ütemes kattogást egy-egy váltó keresztezésének zaja. Itt-ott megállt az éjszakában, aztán ment tovább. 

A férfi a négyszemélyes fülke egyik alsó ágyán feküdt, feje az ablaknál. Nem tudott aludni. Nézett ki az éjszakába, ahol a sötét égbolton ezrével ragyogtak a csillagok. De olyan fénnyel ragyogtak, mint sehol máshol. Talán Chilében láttam ilyen fényes ragyogást az égen, gondolta a férfi, az Atacama sivatagban, ahol olyan tiszta a levegő, mint sehol másutt a világon, ott szikrázik ilyen élesen a kismillió fény az ég kárpitján. 

A vonat utasai – ahogy a szerelvény lassan egyre magasabbra és magasabbra vitte terhét, életeket, gondolatokat, könnyű és nehéz álmokat – egyre közelebb kerültek a csillagokhoz.”

– Ezt én írtam? – kérdezte. 

Nehezen hitte el. Mondtam, hogy írhatna az emlékeiről, hiszen beutazta a világot, annyi mindent látott, tapasztalt. Indulatosan válaszolt, ahogy sosem szokott.

- És kinek? Minek? Erre válaszolj…

Nem tudtam mit mondani. Azt mondtam, hogy most már nincs időm, pucolom a krumplit az ebédhez. Akkor kezedet csókolom, mondta, kattant a kagyló. 

És másnap délelőtt tizenegy óra után megszólalt a telefon.