Régi kép, valamikor az ötvenes években készült, Szarvas határában. Vetéshez készülődött két legényember és egy babosruhás fiatal lány. Nem volt idegen tőlem a kép, a szomszédék Pistijével sokat mentem velük ki a földekre. Hol szántáskor, hol kukorica- vagy krumplivetéskor. Emlékszem, mindig kellett egy ember, aki a lovat vezeti, s egy, aki az ekét vagy a vetőgépet tartja, egy meg boronált. 

A képen a babosruhás lány elől van a lóval. Kutattam az emlékezetemben, honnan ismerős ez a lány…? Honnan tudom a történetét… Hogy is hívták? Terka… igen, Terka volt a neve. Kedves lány volt, olyan mosolygós. A fotografálást nem igen szerette. Morgott is az orra alatt… de csak úgy, mosolygósan.

Jaj, hát mit akarhat ez az ember, képes volt kijönni a határba azzal a masinával, vetjük a kukoricát, nincs ezen semmi nézni való – gondolta Terka és csak azért sem fogadott szót, elsőre nem nézett bele a gépbe, elfordította a fejét, a gyeplőszárra ügyelt meg az ostorra, a nap megcsillant a kontyban hátrafogott göndör haján, hányszor mondta az anyja, kösd hátra kendővel, olyan rakoncátlan hajad van, nem látszik meg rajta a fésű. Amúgy is sietett, a nagypöttyös ruhája fölé az aprópöttyös fodros kötényét kötötte, hallotta az udvarról a bátyjait, már ott álltak befogva, a kisebbik leugrott a szekérről:

     – Már megint rád kell várni, Terka!

     Kint a földön aztán már nem kellett várni senkire. Terka vezette a lovakat, a fiatalabb bátyja a vetőgépet igazította, az idősebbik a boronát tartotta a két ló mögött. Összeszoktak már, gyerekkoruk óta ismertek minden munkát a földdel. 

De jó nekem nézegetni a képet! A lányt és a két, kalapos, fehér inges férfit. Nincs körülöttük semmi mozgás vagy lendület. És mégis. Ott van a fiatalságuk, és a válaszuk. Ide tartozunk. 

     Voltak évek, amikor fiatal emberek hányan fordítottunk hátat a földnek, a falunak. Kényszerből is, kalandvágyból is, tanulás miatt, és – dacból is. Tudom magamról. 

     És azt is tudom, hogy ha elmész a föld közeléből, már hiába térsz vissza, legfeljebb látogató leszel, soha többé nem vagy már igazán otthon. Se a padlós konyhában, ahová beitta magát a zsíros bablevesek, az aranykarikás lebbencsek, a foszlós fánkok, a fokhagymás disznósajtok ínycsiklandó, nehéz szaga. Se hátul az udvarban, ahol már nem találsz kazlakat, hogy bebújva keresd a tyúkok fészkét, s nem találod a meleg tojásokat sem, amiket legszívesebben a blúzodba rejtenél, amilyen finom meleget adnak a testednek. Nem leled meg már az istállót, hiába szaglászol a meleg estékben, és másutt húzódnak a mezsgyék az összeszántott határban, hiába keresed a dűlőutakat. 

     Már nem tudom hol olvastam: Az emberi kultúra ott kezdődött, amikor az ember elkezdte megművelni a földet. És ott ért véget, amikor elhagyta. 

Igen, megvan! A képen a pöttyösruhás hasonlít az én gyerekkori Terkámra. Bözsi nénivel járt hozzánk, babot szemelni, tyúkot kopasztani, lovat vezetni, krumplit kapálni, hol meg csak ott volt velünk, gyerekekkel. Növendék lányka volt, elvégezte a nyolc osztályt, varrógépre gyűjtött, varrónő szeretett volna lenni. Bora nénihez járt, az öreg varrónőhöz fércet szedni, bontani, ő tanítgatta. 

      Terkának göndör szőke haja volt, két nevetős lyuk az arcán, fölötte bogárfekete szeme és fekete szemöldöke. Egy kicsi testi hibája volt. A bal lábára alig észrevehetően sántított. Bálba nem járt. A falubeli legények nem számoltak vele. De Terkát mégsem láttuk soha szomorúnak. Talán tudta, az ő sorsát majd odafönt szépen eligazítják. 

 Egy őszön aztán jött egy derék özvegyember. Hozott egy varrógépet meg egy hároméves kislányt. Bözsi néni pletykálta el, a nyomdászt egy rokon hozta Terkáékhoz, rendes ember, még nincs harminckét éves. Terka húsz lett azon az őszön. 

      A nyomdász kislányának göndör szőke haja volt és bogárfekete szeme. Mintha kiköpött kishúga lenne Terkának. Az özvegy nyomdásznak becsületes arca, szomorú mosolya volt és Budafokon egy apró kis háza. Ő lett a Terka férje. Terka ezt nem így mondta, úgy emlegette: ő az Emberem.