Tegnap otthon voltam. Egy egész napig. Otthon, abban a kicsi gerendás házban, ahol már minden másképpen van, mégis ugyanaz, mint gyerekkorunkban. Magasabbra raktuk a gerendákat, lett kicsi terasz, a sötét szobák fölé a padlásról világító ablak került… Más, és ugyanolyan. Takarítottunk, a kertet rendbe vágtuk, a kerti vízcsapot lezártuk. Begyújtottam a kis teatűzhelyt, pakoltam a konyhában és akkor a kezembe akadt a kék fedő. Egy kopott, zománca sok helyütt lepattogzott kék lábosfedő, ami az edényeink főszereplője volt. Passzolt a lábosra, fedte a fazekat, mindig kézben volt. Leültem a meleg konyhában, ölemben a fedővel és visszajött egy kép.

Anyu ült a régi házban a konyhaasztalnál és sírva lecsapta a kiskést.

– Már erre se vagyok képes… Kifog rajtam egy nyomorult sárgarépa…!

Akkor már egy éve nálunk lakott. Elgyengült, egy infarktusból gyógyult, lassan kapott erőre. De nem volt a régi. Megígértem, hogy hazamegyünk. Hazavisszük a saját öreg házába, ahol ugyan nem olyan a komfort, mint nálunk, de ahol ismerős és megszokott minden. A kép a falon, a hokedli a konyhában, a kilincs kattanása, a kopott küszöb, ami otthonosan segíti át a fájós lábakat, egyszerűen azért, mert negyvenhét éven át azon lépett a szobából a konyhába. Fölpakoltunk hát és hazamentünk a kis házába, ahol, amióta beteg lett és leesett a lábáról, rég nem járt.

Vittünk minden megszokott holmit. Ágyneműt, mosdókesztyűt, piperét, azt a kevés, kényelmes ruhát, amit hordani szokott, ha felkelt, a szobavécét, a takarókat, amiket szeretett. És a gyógyszereket. Jókora pakkunk lett. Anyu nem mondta, de nagyon várta az indulást, aztán mégis zsörtölődött:

– Meine Gűte, maradnék inkább a fenekemen, nézd ezt a cirkuszt, úgy nézünk ki, mint a sátoros cigányok…

Megnyugtattam, ez csak átmeneti állapot. Nagy változásokat nem reméltem, de tudtam, hogy örül, hogy hazamegyünk. Magamban sokat vártam a hazatéréstől. Arra gondoltam, hogy nincs tizenhét lépcső, nincs emelet, ki tudom segíteni a kertbe, pár lépés az egész. Vettem egy fekvőszéket, kint is tud pihenni. És ami a legfontosabb, ott vannak a szomszédok, az ismerősök, a barátai, biztosan eljönnek meglátogatni, beszélgetnek, amire annyira vágyik, s persze kíváncsi is a hírekre, ki hogy van, ki él, ki halt meg. A szomszédban az ismerős fodrász, majd átmegy… és egyáltalán, otthon lenni újra, az felérhet egy vitaminkúrával.

Anyu nem sokat mondott arról, hogy ő mit vár, csak sürgetett, hogy induljunk, teli volt izgalommal, s bár szerencsére nem hosszú az út, mégis kimerítette. Ahogy megérkeztünk, megvetettem az ágyát, ott, a régi helyen, ahol mindig is aludt, de láttam, valami nem stimmel. Nem beszélt. Lepihent, előtte boltba küldött, hogy ő főz aznap. Egy pillanatig még én is elhittem, hogy sárgarépát akar pucolni.

Nagyon nehezen kijött velem a konyhába, leült a székére és kivette a kiskést az asztalfiából. Tett egy-két vágást a sárgarépán… Aztán nehezen hátradőlt és inkább indulatosan, mint szomorúan kifakadt:

– Hát már itt sincs menedék…! Én bolond, azt hittem, ha hazajövök, legalább főzök néha. Megcsinálom a kávémat… Itt mindennek tudom a helyét. Úgy raktam oda régen is, hogy elérjem… És még menni se tudok! Ahhoz is ti kelletek, hogy kijöjjek reggelizni…

És lecsapta a sárgarépát.

– Mamuska, nálunk sem azért nem főztél, mert nem tudod, hol a só…

– Hagyjál… Nem érthetitek…

A karomnak dőlt és elsírta magát. Simogattam a fájós hátát és megint arra gondoltam, milyen pokoli nehéz lehet az önállóság feladása. Az önállótlanság elfogadása. Hogy rászorulsz, bár a hozzád legközelebb állókra is… Vajon mindenkinek ilyen nehéz? Meddig harcol még az ember, ha csak szikrányi kis szabadságáért…

– Mamuska, de hát otthon is így voltunk…

– De én most itthon vagyok… És azt hittem, minden másképpen lesz…

– Látom már, legszívesebben elküldenél…

Akkor már nevetett.

– Van eszemben…!

Megint nekikeseredett.

– Te kislányom, ne pakolj ki, menjünk vissza… Nekem már jobb ott…!

Nem! – mondtam magamban, de akkor még nem voltam biztos abban, hogy menni fog. Mert anyu, ha járásában kiszolgáltatott is, a gondolatai nagyon is önállóak.

– Anyu, ide figyelj, várjunk két napot, legyél türelmes. Én főzök, legfeljebb te dirigálsz. Meglátod, jó lesz! A boltban, akivel csak találkoztam, rád kérdezett, üdvözölnek, lesznek vendégeid… Piroska átkísér a fodrászhoz, amikor nincsenek vendégei. Ne törődj semmivel! Nézd, ott vannak a rigóid… Itthon vagyunk!

Így lett. A napirendünk nem mindig békében, de lassan kialakult. Anyu még nem jött ki a kertbe, de már átkísértük a fodrászhoz… És jöttek a barátnők, a szomszédok, a nyugdíjaskörből a „kollégák”. És anyu már sokat nevetett. Jókat főztem, a kék fedő sokat volt a kezemben…

Este sokszor kimentem a pincetetőre. Rálátni a hegyekre, az alvó falura. Itt játszottunk kislány koromban, itt játszottak a gyerekeim, amikor kicsik voltak. Akkor anyu főzte az ebédet, nála nyaraltunk… Arra gondoltam, az is jó, hogy anyu ennyire akar. Aki ebédet akar főzni, az élni akar, csinálni, amíg tudja… Az idők és a szerepek viszont változnak. De az odatartozásunk, ahová, akikhez születtünk, örök kötés, halálig.

Hanyatt fekszem a meleg kövön, nézem a csillagokat. Igen, halálig. S még azon is túl…

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?