Ugye vagyunk még sokan, akik az aradi vértanúk emléknapját, október hatodikát nem felejtjük el…? Mert emlékezés az iskolai is, de a gyerekekben este otthon, az ablakba kitett égő gyertya rítusa örökre megmarad.  

Mai igaz mesém ide kötődik. 

Egy nyári délután egy motorbicikli állt meg a kapunkban. Őszbe hajló vöröses szakállú férfi nézett be a kerítésen. És szemében a meglepetést okozó gyerekek kajánságával intett: – András Vécsey vagyok Svájcból, emlékszel rám…? 

Hogy emlékszem-e? András Vécsey-t, alias  Vécsey Andrást – egyszeri, véletlen vendégünket –, nehéz elfelejteni. Nem csak azért, mert az Aradon kivégzett Vécsey Károly gróf egyenesági leszármazottja, aki földrészeken átívelő kalandos életútján végig megőrizte a nevét. És szakadozott emlékezetében megőrizte a magyar beszédet, valahai unokabátyjának legendáját, s a vágyat, hogy visszatérjen ide, ahonnan kisgyerekként, ötvenhatban kényszerű emigrációba vitték a szülei. Tudós apja és gyönyörű lengyel édesanyja utazása és életük históriája legalább olyan kalandos volt, mint aztán a fiuké.  

De most András levele az apropó az emlékezéshez: az idén százhetvennégy éve, október hatodikán végeztek ki Aradon tizenhárom embert, katonákat, elhivatott lelkű férfiakat, kiket nem csak hazájuk, de az akkori művelt Európa is gyászolt. 1849 októberében írta Heincrich Heine:  

„Megdőlt a szabadság végső reménye,  

Halálra vérzik immár Magyarország.”  

András nyári látogatása rövid volt, keveset tudtunk beszélgetni. Pedig kérdezni akart sok mindent. Helyette jött a levél.  

„Kedves Erzsi, nem tudok jól olvasni magyarul. És nincsenek könyveim. De érdekel a kivégzett Vécsey gróf története. Tudom, hogy volt valami sértődése egy Damjanich nevű tábornoktól… Őt is megölték Aradon. Az én dédnagybátyám kezet csókolt neki a vesztőhelyen…? Ez igaz…?” 

Hogy válaszolni tudjak, utána kellett néznem a históriának is, a legendának is.  

Hermann Róbert történész az 1848-49-es események egyik legavatottabb kutatója. Tőle tudom, amit most leírok.  

Gróf Vécsey Károly főnemesi családban született, udvarhoz hű famíliája katonai pályára szánta. 1848 ott találja a 2. huszárezredben, ahol őrnagyi rangot visel. Az események során nem csak a harcvezetésben tűnik ki, de megbízhatósága legalább ekkora erény. Vécsey radikális nézeteket vall, az udvartól való függetlenedés híve, családja később ki is tagadja ezért. 

Damjanich is katonacsaládból jött, nagyapja tábornok a császár szolgálatában. A forradalom itthon találja, éppen Bácskában. Történik, hogy a temesvári vár tiszti kantinjában nevezett Julius Haynau, rangban fölöttese, harsányan szidja, Kossuth-kutyáknak nevezi a magyarokat. Damjanich hadnagy rászól, ne merészelje becsmérelni a hazáját… De hisz a hadnagy úr szerb…! Magyar kenyeret eszem, magyar bort iszom, ráadásul szeretem – ez a hazám! – szól Damjanich. Mire Haynau: – No, ha annyira szereti, már indulhat is Lombardiába a hazát védeni…  

Mire az új hadvezetés szorgalmazására Damjanich hazakerül, hasonló nyomásra Haynau-nak távoznia kell Temesvárról… 

Damjanich vérmérsékletére még egy jellemző történet. 

Hazakerülve az új szegedi zászlóalj élére állítják, a szerbek ellen kell vonulniuk. Csapatában sok a lelkes értelmiségi, jurátusok, titkárok, hasonló újoncok, azt gyanítják, össze fog paktálni az ellenséggel, így követelik, hogy a „rác kutya” menjen el. Az első sikertelen ütközet után egy küldöttség megy Damjanich-hoz, akinek még új egyenruhája sincs, a császári-királyi angyalbőrben feszít, ráadásul szerb. A küldöttség kéri az őrnagy urat, mondjon le. Damjanich bosszús a sikertelen támadástól, kérdi az ifjakat, mi lesz, ha nem mond le. Azok közlik, akkor a következő ütközetben hátulról le fogják lőni.   

Alig ejtik ki e szavakat, az őrnagy úr akkora pofont ad a követnek, hogy átesik egy széken, a másikat, egy valódi bárót pedig hatalmasan fenéken rúgja, az is elgurul valahová. Utánuk kiált: Ezt adjátok át a sok prókátornak!  

Majd azonnal legénységi szemlét rendel, ahol Árpádot és Attilát emlegetve, veszekedett káromkodások közepette kikiabálja, hogy nála jobb magyar nincs, nem volt, nem lesz…  

Így lőn. Nincs vesztett csatája, és övé lesz a legjobb zászlóalj, a katonái tűzbe mennek érte, tisztjei lemondanak a kinevezésről, csakhogy mellette maradhassanak… 

1849. május ötödikén ezzel a Damjanich-csal arat fényes győzelmet Vécsey Károly. Ketten veszik be Szolnokot, nem kétséges, kettejüké a siker. A két kiváló férfiú mégsem tud megegyezni, hogy kié végül a győzelem, s abban sem, ki küldi el a jelentést a csatáról. Damjanich ordít nagyobbat, Vécsey erre lemond. Útjaik elválnak, s nem barátsággal. Mindketten fényes csillagai a szabadságharcnak. Vécsey okosságának és rendíthetetlenségének köszönhetően veszi be Aradot, Damjanich szinte csak győztes csatát vezet. Kettejük Szolnok alatti összetűzésére tesz pontot a tragikus, utolsó aradi találkozás: Damjanich, akit a szemetes-szekéren húznak ki a vesztőhelyre, még megjegyzi, „utolsó leszek én, aki a harcban mindig első voltam…”  De nem ő az utolsó, hanem a hallgatag Vécsey. 

A történet szerint Vécsey-t Haynau különös kegyetlenséggel sújtotta, utolsónak akaszttatta fel, végig kellett néznie társai kivégzését. Tán engesztelésül régi összetűzésükre, vagy mert már nem búcsúzhatott el senkitől, gróf Vécsey Károly lehajolt és az előtte kivégzett Damjanich János kezét megcsókolta…   

– Igaz-e a legenda dédnagybátyámról? – kérdezte a késői rokon.  

Azt hiszem, a legendák és a mítoszok valamiért megszületnek. A történészek tényeket tudnak, a legendák dolga más. Ez már a költészet, a vágyak, az álmok és emlékek századokon átívelő birodalma. 

Így hát, kedves András Vécsey, gyújts majd egy gyertyát október hatodikának estéjén, tedd az ablakodba. Itthon így szoktuk… Most hallottam, egy kis alföldi faluban ezen a napon évről évre összejönnek az emberek. Teljes sötétségben ülnek, csöndben, hallgatagon. Mígnem elhangzik az első név… nyomában vers vagy néhány mondat. Kigyullad egy gyertya. Elhangzik a második név… pár mondat és fellángol a második gyertya. És a harmadik, nyomában halk ének szól… Így sorban, mígnem ott világít az összegyűltek előtt tizenhárom szál gyertya.  

Emlékezve, ott Aradon, arra a végzetes hajnali órára… 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemünnepgyerekiskola