Nyári hévvel süt a szeptemberi nap, az iskolakapun rolleres, biciklis csapatok rajzanak ki – köztük két ismerős fiatalember. Karjukon, arcukon még ott a nyári barnaság, szívükben a Balatonkerülés nagy kalandja, s ha azt kérdezem, mit gondoltok, áll-e még a gát, fölcsillan a szemük, fölhúzzák a szemöldöküket, a tenyerükön a vízhólyagok helyét keresik, és ezekben az apró mozdulatokban ott van két kamasz nagy nyári játéka. Amit napokig csak bámultam és sehogy sem tudtam hova tenni… Akkor most két hetedikes gyerekkel vettük be magunkat kedvenc présházunkba a szurdokok mélyén?  Vagy két ifjú vízügyes mérnökemberrel hozott össze a sors erre a néhány nyári napra?

Mert alig ismertem rájuk. Reggel nem hevertek sokáig, a szokásos farkasétvággyal fogyasztották el a tonhalkrémes és mézesvajas kenyereket, aztán elmentek a forráshoz, jelentették, hogy ennyi víz még sosem zubogott a csőből. Hogy ne legyen gondom, összeszedték és feltöltötték az összes kannát, vödröt, zuhanytartályt friss vízzel, elmondták, hogy legszívesebben lecsót ennének ebédre – sok kolbásszal –, utána közölték, hogy ők egész délelőtt el lesznek foglalva.  Annyit elmondtak, hogy nagyszabású vállalkozásba kezdenek.  

Elsőnek csizmák után kutattak. Sikerrel. Két megfelelő méretű gumicsizmát vételeztek a sublót mellől, aztán különös kéréssel álltak elő: lapátra, vödörre, meghatározott méretű keményfa deszkára van szükségük. Széttártam a kezem, nézzenek szét bátran, kislapát, nagylapát a műhelyben, vödrök a pajta mögött, deszkát segítettem találni – így hát fölszerszámoztak és megpakolva elindultak a szurdokon fölfelé a forrás irányába.  

Fogalmam sem volt, hogy miben mesterkednek, azt tudtam, hogy a forrás és a belőle ágazó patak mindig izgatta a fantáziájukat. Nekiláttam a legalább két napra elegendő lecsó készítéséhez, ami a két fiú étvágyát tekintve lavórnyi mennyiséget jelentett.  

A nap tűzött, a diófa finom árnyékot adott, odafönt megjelent az évek óta ismerős ölyvpár, vijjogó hangon értesítették egymást az odalent látottakról, vagy csak üdvözölték Isten áldott Napját – ki lát az ölyvek gondolatai közé. Nem messze tőlem megjelent barátom, a zöld gyík és elfoglalta szokott helyét a legforróbb kövön. A csöndet még hangsúlyosabbá mélyítő madárhangok, a bogarak neszei, a lepkék villódzó röpte körbefogott – boldog együgyűség –, mennyire vágytam már rá! A vájdlingban gyűlt a paprika és a paradicsom halma, élvezettel vágtam a kolbászkarikákat, s átélve a szabadban főzés örömét, el is feledkeztem a fiúkról.  

Ám ők nem feledkeztek meg rólam! Egyszer csak Bulcsú jött komoly arccal, sáros csizmában, hosszú léptekkel. Akkor már dél volt.  

– Nagymama, megnézed, mit csináltunk?  

– Jövök mindjárt! – riadtam föl és arra gondoltam, föl kéne gyorsan tenni a lecsót, de aztán leraktam mindent és indultam a forráshoz, mert Bulcsú szokatlanul titokzatos volt és azonnal vissza is fordult.  

Amikor a hatalmas kövön fölkapaszkodtam a kis ösvényre, már hallatszott a forrás csobogása. Még pár méter és… nem ismerek az addig megszokott terepre. A forrás vizét zsilip fogja, kis tóvá szélesül, szitakötők röpdösnek a megszelídített víztükör fölött. Az elárasztott részen kövekből, sárból épített gátak három ágra bontják a forrás gazdag vizét, elvezetik a dzsungelnek nevezett zöld vadonba, ahol kimélyített mederben szalad vissza a patakágyba. Balázs csöndes vigyorral áll a Szőlősgazda méretes gumicsizmáiban, még a szemüvege is tiszta sár. Bulcsú győztes terpeszben trónol a zsilip fölött, a deszka erősségét vizsgálja, tartja-e még a földuzzasztott vízmennyiséget. És együtt rám néznek, vizslatva, mit szólok a Műhöz.  

Elképedve néztem a természet eme kiszámított átalakítását, a pontos tervezést, a kivitelezés több mint precíz módját. A két fiú mindenre gondolt: utat hagytak a vízre járóknak, a viharos esők lehordta kavicsos homokkal szórták fel és döngölték le a sáros ösvényt, a lemosott szerszámok, kiöblített vödrök ott álltak glédában – minden a gondos mestereket dicsérte.  

– Mit szólsz? Feszített víztükör… – néztek rám büszkén a kis tóra mutatva és tényleg. Kész erdei strandot csináltak komoly mérnöki munkával. Meg a többi…

– Hát – mondtam, de nem tudtam sokat mondani, úgy meglepett az egész. Ez a két visszafeleselő, olykor vérlázítóan lusta hetedikes mire képes, mekkora munkára, a maguk ötletéből, összefogva, kitalálva, boldog játékba merülve – milyen nagyszerű Művet képes Teremteni!

Ahogy ebédnél falták a lecsót, tunkolták a szaftot a kenyérrel, még mindig a zsilip- és gátépítés részleteit taglalva, arra gondoltam, milyen jó lenne szülőnek, iskolának, tanárnak tudni minderről.  

Hogy miről? A gyerekek vágyairól, képességeiről, tehetségéről. Mert ott szunnyad bennük, csak nem biztos, hogy terepet adunk, tágasságot és szabadságot, hogy ez ki is derüljön.  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemfiatalkamasztehetség