Már az elutazásunk is viharos volt. A gyerekek ugyanis a tollasütők, a bicikli és a görkorcsolyák mellett a pintyeket is vinni akarták. Kalitkástul, medencéstül, fészkestül – caklipakli mindenestül.  

Erőnkhöz mérten tiltakoztunk, ekkor hosszú rimánkodás következett, egymás szavába vágva hivatkoztak a jó szívünkre, ami úgysem engedi, hogy két árva zebrapinty a szomszédok jóindulatára maradjon a hetedik emeleti erkélyen, ahová egész délután tűz a nap, miközben mi a nagymama hűvös házában, gyepes udvarán élvezzük a szabadság minden örömét. Ezek után természetesen jöttek a pintyek is. Közben kiömlött a kendermag, kifolyt az itatóvíz, sebaj, csitítottuk egymást, a pintyek is Isten teremtményei. Elindultunk.  

A rendezkedés napokig tartott, s amikor már mindenki megtalálta a helyét, reggelenként a szandálját, amikor már háboríthatatlanul élveztük a kertet, a hajnali sétákat, a semmittevést, a hegyeket, a csöndes éjszakákat, a hűvös szobákat – nos, akkor robbant, pontosan totyogott az életünkbe Kázmér.  

Egyik nap a lányok lementek a faluba és lelkendezve rohantak vissza. A zöldséges kiskacsákat árul! A kettőnk zsebpénzéből veszünk egyet! Ugye, vehetünk…?!

Elég volt rájuk nézni, látszott, hogy szándékuk végleges, s készek minden furfangra és vitára, mellyel elsősorban apjukat kell meggyőzni: kacsa nélkül nem élet az élet, nem nyár a nyár, ha már kutyájuk nem lehet, ha már macskájuk nincs… Mit ragozzam, fél óra múlva megjöttek a kosárral, benne a kiló kukoricadara mellett egy még sárgapihés, de már határozottan kamaszodó kölyökkacsa, vidám fekete szemekkel, óriásinak tűnő csőrrel és jól megtermett talpakkal. Ő volt Kázmér.  

Az idillnek és a nyugalomnak ettől a pillanattól szakadt vége. Kázmér ugyanis az első percben belopta magát a szívünkbe és innentől nem volt megállás. Elkényeztettük. Okos fejével ezt azonnal el is könyvelte. Az első találkozás elfogódottsága után azon nyomban felszabadult, birtokba vette a kertet, a fürdőmedencévé avanzsált lavórt, a kislábast, melyben mindig volt csalánlevéllel kevert kukoricadara – Kázmér pedig mindezek birtokában úgy viselkedett, mintha régi gazdája lenne mindennek. Nemkülönben nekünk…

Csupán akkor esett kétségbe, amikor magára maradt. Ez kezdetben csak percekre fordult elő, ha bementünk valamiért a házba, ám később, úgy egy-két nap múlva, már jó lett volna tenni a dolgunkat. Mondjuk ebédet főzni, vásárolni menni, a gyerekek labdázni akartak, sétálni szerettünk volna megint az erdőben – de ki se mertük tenni a lábunkat az udvarból.  

Kázmér ugyanis, amint egyedül maradt, eszeveszett sipákolásba és futkosásba kezdett, sipítása betöltötte az udvart, a szomszédok csóválták a fejüket, mért akarnak kacsát ezek a városiak… ráadásul egyet! Valamit tudhattunk volna a jó Konrad Lorenztől, hogy a mi egyke Kázmérunk normális esetben csapatjátékos… Egyszóval a sipákolásra hagytunk mindent annyiban, ültünk Kázmér mellé pásztorkodni.  

Neki ennyi elég is volt, máris megnyugodva kapkodta a bogarakat, szürcsölte a vizet, élvezte a társaságot. A gyerekek persze el-ellógtak, bár egyikük mindig ott volt Kázmér körül, sőt, az utca minden gyereke látogatta, még azok is figyelmesen tanulmányozták, akiknél otthon az udvarban tizenöt-húsz kacsa nyelte a csalánt – de hát Kázmér kivételes helyzetében különleges kacsának számított. Még a pintyek is magukra maradtak, csak akkor kerültek az érdeklődés középpontjába, ha Kázmér odabillegett a kalitkájukhoz.  

– Látod, Kázmér, pintyek! – mondtuk olyan hangsúllyal, hogy a pintyek nyugodtan megsértődhettek volna.  

Szobafogságban teltek hát szabadságunk napjai, és bár morogtunk, tulajdonképpen élveztük Kázmér zsarnokságát. S amikor este egy letakart ládában halk sipogással aludni tért, és mi csöndben kilógtunk sétálni a faluvégi dombokra, akkor is róla beszélgettünk.  

Egyre gyakrabban arról, hogy mi lesz vele. Nem tudtuk. Az utolsó nap délutánján csomagoltunk. Állatseregletünk tekintélyes méreteket kezdett ölteni: a pintyek mellé, akik családi örömök elé néztek, jó néhány csiga, ebihal, rózsabogár és persze Kázmér társult.  

Szorongva indultunk. Mindenki másért szorongott. És akkor! Az egyik háznál nyolc-tíz kiskacsát vettünk észre, boldogan bogarásztak a tágas udvaron. Olyan Kázmér formák.  

Megegyeztünk. Először a gyerekekkel. Hogy majd jövünk látogatóba. Lassan megértették, hogy jobb neki itt, társakkal, bogarakkal, kacsaélettel. A gazdasszonyt, aki befogadta, megeskették, hogy Kázmér lesz a legvénebb kacsamatuzsálem az idők végezetéig. Kitettük védencünket az idegen udvarra. Néztük, ahogy bebilleg a többi kacsa közé, kíváncsian, ahogy szokta, már meg is találta az itatót, belemerítette sárga csőrét… Nem látszott rajta semmi megilletődés. Néztem, olyan volt, mint a többiek, mégis úgy éreztem, sose fogom összetéveszteni, ráismerek majd bármikor, ha látom.  

Fura, fojtogatós csöndben indultunk el. Már mondtam volna, hogy nincs baj, nincs egyedül, végre közösségbe került… amikor megszólalt valaki a hátsó ülésen: hűtlen cserbenhagyás. Nem mondtunk semmit, de kellett némi lelkierő, hogy ne forduljunk vissza.  

Egy hónap múlva, amikor Kázmért meglátogattuk – ez az igazság –, nem ismertünk rá, nem tudtuk, melyik kacsa volt a miénk. Szocializálódott, állapította meg a férjem. Mire a hátsó ülésről ezt kérdezte valaki:  

– És jó az neki?  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemnyaralásgyermekneveléscsalád mint pozitív érték