Egyikük sem volt még egyéves, talán nyolc-tíz hónaposak lehettek.  

    Budán, a Batthyány téren volt valami dolgom, amikor a csarnok sarkán befordult a babakocsi. Három nő volt mögötte, egy vonalban ráérősen mentek. Szótlanul. Két fiatal, alig harmincasok – egyikük tolta a kocsit – és egy hatvan körüli, talán a nagymama. Jól öltözött, régen úgy mondtuk, jól szituált hölgyek voltak. Az alacsony babakocsiban az üvöltve síró gyerek hangja, túlszárnyalva autók, buszok, villamosok zörejét, betöltötte a teret. Mögötte a három nő számomra érthetetlen passzív hallgatásba burkolózott. Nem álltak meg, nem néztek bele a kocsiba, nem guggoltak le mellé, nem szóltak a kisbabához. De egymáshoz sem. Elgyalogoltak a járdán végig a csarnok előtt, megvárták a zöldet a zebránál, átsétáltak a téren a villamos irányába. A gyerek megállás nélkül üvöltött. Átvágtak a síneken, ráérősen mentek tovább a Lánchíd felé. Nem álltak meg a padoknál, nem vette ki egyikük sem a kisbabát, nem ült le vele, nem itatta, nem nyugtatta. Lehet, hogy már próbálták, gondoltam, mentegetve őket. De akkor sem értettem. S azt sem, miért szorul össze a szívem és nézek utánuk értetlenül.    

     A metrón is velem maradt a kép a síró kisbabával. És a hang is vele. Amit alig egy óra múlva újra hallottam. Egy rendelő várójában ültem és bentről sírt fel egy kisgyerek. És onnantól a panaszkodó sírását abba se hagyta. Amikor kihozta a házaspár, akkor is sírt keservesen. Az édesanyja letette a pólyázóra, egy hang nélkül kezdte öltöztetni. Kis trikót, kis zoknit, rá a csinos kis nadrágot. A gyerek izzadtra sírta magát, anyukáján látszott, próbál sietni, de egy szó nem hagyta el az ajkát. Amikor végeztek, annyit mondott, na, kész! Akkor felvette és átadta a kisbabát a férjének, aki szintén hallgatott és mint valami pakkot, vitte a síró gyereket a kijárathoz. Ili néni, a gyerekorvosunk jutott eszembe, majd elmondom, miért.

„Te kellesz neki, drágám! Az érintésed, az ölelésed! Vedd föl, öleld magadhoz és beszélj, beszélj, beszélj hozzá. Énekelj, dödögj, hallja a hangodat! Ne spórolj az öleléssel!  Mindjárt felnő, mindjárt akkora lesz, hogy föl se éred…”  

     Aznap délután két unokám ballagására mentem. Kánikulai májusi nap volt, a városban mindenütt virágos, lufis, ünneplőbe öltözött csoportok, a patinás gimnázium bejárata feldíszítve, odabent az udvaron boldog szülők és rokonok tömege veszi körül a négy osztályt. A nap is rátesz egy lapáttal, melegen tűz az ünneplésbe feledkezett boldog emberekre. És ekkor nem messze tőlem éktelen sírásba kezd egy babakocsi. Vagyis hát a lakója, egy elkeseredett, sapkás kicsi gyerek. Látszik, hogy fiú. Apró farmernadrág, fehér ing, parányi nyakkendő – de mindez nem számít, csak a nagy keserv, ami sehogy sem illett a vidám udvarra. Pszt, pszt… csitítja a gömbölyded édesanya és a baba kezébe ad egy apró palackot. A gyerek elhallgat, bekapja a szopókát, ügyesen szívja a teát. Hamar kész vele, az üres palackot ledobja és újra sírni kezd. Ekkor apró kekszet kap. Kis ideig elvan vele, aztán csak nézeget fölfelé onnan lentről, mindenki nagy, magas, óriás és rákezd a sírásra keményen. Pszt, pszt… Az anyukája a számtalan csomag közt még egy zacskót talál, pogácsa van benne. A kis kezek nyomják a kis szájba, majszolja, nyammog rajta egy darabig, de látszik, hogy nem erre vágyik, hát újra rákezd. Már az igazgató beszél, a hangszóró sem tudja elnyomni a gyereksírást. És ekkor… ekkor az apukája lehajol, kicsatolja az öveket és fölveszi a karjába a gyereket. Morzsák hullanak, a pogácsa maradéka földre hull, a kaszáló kis kezek az apja nyakát markolásszák. És láss csodát! A keserves sírás elszáll valahová a magasba a gimnázium udvaráról felröppenő, a szabad, boldog életet reménylő és ígérő színes léggömbökkel egyetemben.  

     S hogy miért jutott eszembe Ili néni, a gyerekorvosunk? Ő, ha gyereksírást hallott bentről a rendelőből, kiment a váróba a pólyázók mellé, fölvette a síró kisbabát és az édesanyja kezébe adta. És nem röstellte százszor is elmondani:  

„Te kellesz neki, drágám! Az érintésed, az ölelésed! Vedd föl, öleld magadhoz és beszélj, beszélj, beszélj hozzá. Énekelj, dödögj, hallja a hangodat! Ne spórolj az öleléssel!  Mindjárt felnő, mindjárt akkora lesz, hogy föl se éred…”  

Így beszélt Ili néni, a doktor nénink. Sokan jártunk hozzá, sokan tudjuk, milyen igaza volt.  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemkisgyermekgyermeknevelésgyermekútanya