Hajnalban

Félálomban a Szőlősgazdára gondoltam. A dióverős, mustillatú őszök vele talán még a tavasznál is szebbek voltak. Néztem a fényképét az ágyam mellett. Odakint az éjszaka árnyait lassan elküldte a pirkadat. Fejemre húztam a takarót és visszaaludtam. 

Reggel

Reggelre kelve kinyitom, azaz bekapcsolom a gépemet, néhány perc után (öreg már és lassú, kényelmes gép szegény, de minek sürgessem) ott találom álomlátó nyíregyházi barátnőm levelét: A Szőlősgazdára gondoltam, amikor megtaláltam ezeket a sorokat. Fekete István Tűz mellett című írásából való. Rá illik:

"Köztudomású, hogy gondolkodni csak a szőlőben lehet, az öreg diófa alatt, az almaszagú, pókhálós szobácskában – azaz ne kerülgessük a szót – , a pincében. A pince ugyanis csendes és homályos, a szag kellemetes, a világ messze van, és a gondok ide alig merészkednek, mert haláluk a csap csikordulása, míg más indulatok jól érzik magukat, sőt szaporodnak.

Egyszóval, kimegy az ember. Viszi a kis fonott korsót, hogy az se epedjen szegény, viszi a tarisznyát, kenyeret, szalonnát benne és zöldpaprikát a hegyesből, mert ha már paprika, hát íze is legyen; és viszi a gondolatok palántáját, melyet öntözni kell szintén. Azért palánta."

Délelőtt

Átszaladok kenyérért a lányokhoz, meg Erikához a megunhatatlan pölöskei muskotály szőlőért. A csillogó sapkás kis öregasszony ma is ott téblábolt a patika és a újságos stand között. A sapkáján a minták, mintha ezüstforgáccsal szórták volna be, meg-megcsillantak az áldott őszi napsütésben. A portálok elé telepített kis virágoskertből szedte ki a szemetet. Nem kellett lehajolnia, a lépcsővel magasított kis kert éppen a derekáig ért. Átnyúlt a kerítésen és feltűnően nagy kezével sebesen kapkodta össze a papír zsebkendőket, nejlonzacskókat, még a csikkeket is. A kezén kesztyű volt. Rég nem volt már erre. Örültem a látásának.

Dél

Nem volt kedvem ebédhez. A kenyérrel azt a mennyei ízkavalkádot kínáló olajat tunkoltam, ami a fokhagymás sült paprika alatt összegyűlt. A sült paprikám a világ legegyszerűbb, szemre is szép isteni eledele. Amikor elfogy, újra megcsinálom. Kosárnyi színes húsos paprika kell hozzá. Szeletekre vágom, forró olíva és napraforgó olaj keverékében megsütöm. Keverés közben, jó sokáig sül. Közben belevágom a maréknyi szeletelt fokhagymát. A végén jól meglocsolom almaecettel s rácsorgatok nagy kanálnyi mézet. Ezekkel még pár percig nagy lángon sütöm-kavarom… Ízözön. Hidegen tán még jobb…

Délután

Még melegen süt a nap, de már rég tudjuk, hogy a nyár barnára sült, mezítelen talpú, lusta, szemlélődő szabadsága oda. Megsűrűsödnek a bejegyzések a noteszekben, csöngenek az eddig néma telefonok, a messzi présházak vén ajtajának repedése körül kíváncsi darazsak döngenek, tudják, a csöndesedő tőkék közelében valami készülődik. 

Frissen főtt fügelekvárt hoz egy barát, s míg belekóstolok, egy kislány integet valahonnan messziről, irkákat lóbál, lilába hajló kék bekötőpapírt vagdos, piros szélű vignettát nyálaz, aztán kék tintával óvatosan, hogy pacát ne ejtsen, ráírja a nevét, s azt, hogy harmadik osztály. 

Barátokat hívok. Friss birsalmalekvárt tesznek az asztalra, s télire szóló teafüveket. A lugasba invitálom őket. Dió és mandula van a tányéron, a kosárban hamvas szilva, pirosló jonatán és sárga batul, gyöngyszínű muskotályszőlő a koraiból, és banánszínű vajkörte. Na meg kapolcsi sajt, az almával, körtével jól megfér. Ha beleharapsz a körtébe, édes lé csordul a szájad szélén, s ekkor a hófehér virágra gondolsz, ami nem is olyan régen a körtét álmodta… Megtörlöd a szád, tavalyi borral koccintasz. És megint hálát érzel, végtelen hálát mindezekért.

Késő este

Nap mint nap elhatározom, hogy este tízig, de legkésőbb fél tizenegyig ágyba bújok. De alig-alig tartom be. Pedig amikor betartom, az éjfél előtti alvás jótékony kincsei még reggel is ott vannak a zsigereimben. De ma a fáradtság ágyba döntött már tíz óra előtt. Elnyújtóztam. Ágyam mellett a nemrég talált szöveg, Pilinszky János esti imája. Olvasom hol magamban, hol félhangosan. Már nem figyelek másra…

„Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben. Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke. (…) Add, hogy imámban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassalak és hallgassalak Téged.”