Megyek fölfelé a szőlőben. Elhagytam az öreg fát. Mentemben megsimítom a törzsét, kicsit mintha búcsúznék. A kis présház fölső végében olyan az öreg mandulafa, mintha a házat őrizné. És a házat, így mondták a régiek, nem szabad őrizetlenül hagyni. Magas, széles koronájú, nem is láttam ilyen hatalmas mandulafát. A nyugati nap előtt árnyékot vet a házra, rajzos, játékos árnyékot, enyhet adót. 

Amikor megismertem, még termést is hozott, édes hosszúkás szemeket hámoztunk ki a vastag burok mögül. Aztán jöttek az esőért hiába imádkozó, hosszú, száraz, forró nyarak. És a dombon álló mandulafának tavasszal egyre több ága maradt levél és virág nélkül. Száradt, fogyott, alja teli lehullott ágakkal, haldoklott az öreg mandulafa. 

És akkor arra járt Bea. Szőlőbirtokos, jóbarát, fák és virágok ismerője. Felkiáltott, amikor meglátta: – Mentsd meg ezt a mandulafát! Ilyen matuzsálem ritka már a szőlőkben! Megvitattuk, mit lehetne tenni.Elmeséltem Beának, hogy az öreg mandulafa tíz éve még szépen virágzott, s hozott is pár szem termést. Aztán már csak a rózsaszín pompában gyönyörködtünk tavasszal. De egyre több lett a száraz ág, és kevesebb a virág. Körbejártuk a fát, Bea alaposan megnézte.

– Ne sirasd még el. Találj valakit, aki levágja a száraz ágakat. Le kell csonkolni mindent, ami halott a fán.  Aztán a törzs körül ássatok jó fél méter mély körgyűrűt – nem lesz könnyű, apróköves a talaj. Ha megvan, vegyél marhatrágyát és tápsókat. Trágyázzátok meg az árkot és öntözzétek bőven. Aztán temessétek vissza és újra kapjon vizet. A többi a fa dolga. Ha élni akar, élni fog. 

Így tettem. Hívtam Ákost, aki fürge, mint a nyest és ügyes, mint a mókus. Lefűrészelte a beteg ágakat és kiásta az árkot. Nem mondom, beleizzadt, de estére meglett vele. Meghoztam a marhatrágyát, segítséggel persze. Amire nem is számítottam. A füredi kertészetben meg se tudtam moccantani a zsákokat. Ahogy ott küszködök velük, odajön egy magas, mosolygós férfi.

– Ugye ott a nagy hallgatóság előtt kegyed mesélt nemrég a füredi könyvtárban? Na, akkor most meghálálom… Hova rakjam a zsákokat? 

Hát így tudtam elhozni a szurdok vájta úton a mandulafa orvosságát. Kálmán, aki az örök segítő beiszapolta az árokba, megöntözte, betemette, újra öntözte.

Ma már az árok gyűrűjét benőtte a fű, a mandulafa élő hajtásokat hajtott, s az idén tavasszal virágba borult a lombja. Nem tudom, van-e rendelt szentje a mandulafáknak, de Szent Ferencnek mindenesetre hálás imákat mondtam. 

Megyek föl a szőlőbe. A meredeken néha megállok. Elfúló lélegzettel szedem a levegőt. Rég voltam itt. De, amikor már ötödszörre teszem meg az utat, már nem kell kapkodni a levegőt, bírom egyhuzamban. Lám, tüdőnek, lábnak mennyire kell az edzés, nem szabad munka nélkül hagyni őket. Igaz, eljár az idő és figyelmeztet. Azelőtt jártam az erdőt, a szurdokot, nem kerestem a lankásabb ösvényeket, s meg sem kellett állnom, pihenni. Most másképpen van. Már nem a hasas ceglédi kannával indulok a forráshoz, elég a két tejeskanna. Egy fordulóval teli is lesz a vizesvödör. Három fordulóval meg mind a három. Több, meg nincs. Idő meg, van. Mindenre. És nem sürget semmi. 

Ki sürgetne? A Bakony felől úszó felhők a maguk dolgával törődnek. Ha sietős az útjuk azért, ha meg ráérnek, akkor engednek a szél játékának, ezerféle alakot öltenek, s pillanatok alatt átváltanak, más és más alakot rajzolnak az égre. Nekitámaszkodom a mandulafa törzsének, nézek fölfelé. Mormolom Weöres Sándor sorait: „Elől úszik Mog király, kétágú az orra, feje fölött koronája, mint a habos torta…” Ott fönt most cethalat formáz a legelöl úszó gomolygás, farka még a törzshöz tartozik, de már tovább löki a szél, szétesik az óriás hal, s a farokból szabályos emberfej gomolyog, szája helyén ronggyá szakadó lyuk, rajta áttűnik a kék ég. Lassan a fej is semmivé lesz, s gyűlnek új mesék. Órákig elnézem a felhőket a tavaszi, nyári, őszi égen, de most már hideg van. Süt bár a nap és fényében forró amit elér, de ami árnyékban marad az fázik, a levegőt és a földet már nem melegíti fel az őszi napsugár.

Búcsúzóban szemem befogja a kedves képet. A kis présház fölső végében olyan az öreg mandulafa, mintha a házat őrizné. És a házat, így mondták a régiek, nem szabad őrizetlenül hagyni.