Orsi a legédesebb és a legizgalmasabb életű idős hölgy volt, akit valaha ismertem. Regényes hajlamát nem titkolta. Idős korában is, de fiatalon még inkább, gyönyörű volt és merész. Volt egy képessége, amit női okosságnak hívnak. Fiatalon elkényeztette a sors, aztán nagy terheket pakolt rá. És Orsi cipelte a sorsát, de egyszer csak felvágta a fejét, megvillantotta gyönyörű, szürkébe hajló sötétkék szemét, és az ötvenes évek megnyomorított Budapestjéről kalandos úton Párizsban találta magát. 

Én már idős korában ismertem meg. Parányi, ékszerdoboz lakásában teát ittunk, drága konyakot kortyoltunk utána, s én tátott szájjal hallgattam egy izgalmas, történelmi és szerelmes regény lapjaira illő meséit. Életkorát akkor már államtitokként kezelte. Nevetve felkiáltott, ha kérdeztem, hát fontos ez?! 

Párizsból évente néhányszor hazajött. Heves szerelemmel imádta a hazáját, itt minden érdekelte, mindent figyelt, mindent megjegyzett. Egyszer ősszel találkozót beszéltünk meg. Orsi szeretett finomakat enni – annyit evett, mint egy kismadár, de imádta a minőséget – emberben, ételben, muzsikában, mindenben. Akkor már pici volt és törékeny. A Tabáni Kakast ajánlottam. 

– Ó! – mondja Orsi. 

A cérnaszál hangjában, ficánkoló öröm bujkált. 

– A Tabáni Kakas...?! Mennyire szerettem odajárni... Ha Pestre jöttünk, egészen biztos, hogy egyszer elmentünk a Tabáni Kakasba…! Ott randevúzunk? Alig várom… Au revoir, drágám…!

Orsival találkozni olyan volt, mint egy jutalomutazás. A külsőre törékeny madárka, belül tiszta és kemény, mint az acél. Látom az arcát, milyen képet vágna, ha ezt hallaná.

– Acél? Én!? Legalább gyémántot mondanál, drágám...! Az is kemény... N`est-ce pas…?

Hogy a madárka testben, hogyan fér el egy életre szóló hajlékonyság, veszélyekkel nem számoló kalandvágy, egy gyerek kíváncsisága megrakva asszonyi vágyakkal, vérbő humorral, az ő Párizsából hozott finom élcekkel – sose tudtam megfejteni. 

Akkor délben késve érkeztem. A villamosról leszállva, gesztenyékre léptem… Orsi babonásan szerette a gesztenyét. Három gyönyörűt zsebre vágtam. Keresem a vendéglőt a régi helyén... Hatalmas láncon lakat, nincs a Tabáni Kakas… Járok föl, aztán le, kicsit odébb, a híd lábához közelebb, hajszálra hasonló külsővel, ott egy vendéglő, a Tabán, ajtajában pincér. 

Odabent egyetlen vendég: Orsi. Elefántcsontnyelű fekete botja hanyagul a háta mögött, izgalmas sálja átdobva a vállán. Ül egy kétszemélyes asztalnál, levest kanalaz. Nevet a szeme, kislányos szemrehányás a hangjában, csörögnek ezüst karkötői, ahogy int:

– Ülj le, nem bírtam tovább. Hol voltál, drágám, már letettem rólad…!

Káposztás szoljanka levest evett, azt kértem én is, chardonnay-t ittunk, aztán megfeleztünk egy szilvás gombócot. 

Eszünk, iszunk, egymás szavába vágunk, nevetünk. 

Búcsúzáskor kezébe adtam a gesztenyéket. 

- Ó, friss gesztenye! Egyet tartok meg csak drágám, az elfér a tenyeremben. Ugye tudod, hogy a friss gesztenyét szorongatni kell, simogatni, s ő kiadja a titkos erejét neked… 

Megöleltük egymást. A puha sál alatt olyan volt a teste, 

mintha egy kis fecskét szorítottam volna magamhoz. Legközelebb Párizsban találkoztunk. De az egy másik mese.