Egy gyönyörű fiatal lányt képzeljenek el, bubifrizurával, karcsú derékkal, széles gallérú, bő ujjú, csuklónál mandzsettában végződő csíkos selyemblúzban. 

Emlékszel, ómama? Emlékszel arra, ahogy ott állsz a fényképész virágállványa előtt Temesvár legelegánsabb fotografáló műtermében. Vékony a derekad, vékony a bokád, én ilyen vékony őzikebokákat még nem láttam, mint a tiéd. Talán éppen a Novákék üzletéből jöttél, a belváros legszebb üzlete volt, akkor még élt a Novák úr, nála tanultad a kalapos mesterséget, jó szakma volt az, mondták is a Gyárvárosban, ahol mindenki ismert, Karola, csak igyekezz, a mi városunkban az emberek mindig hordtak kalapot, fognak is hordani, csak igyekezz, egyszer még üzleted is lehet. 

A Novák úr hamar meghalt, de te akkor már megkaptad a mesterlevelet, s az asszony, a szép Novákné visszahívott a kalapos üzembe. Férfidivatáru üzletük volt, a legfinomabb árut tartották, kesztyű, kalap, alsóholmi, zsebkendő, esernyő. A szép Novákné magasra tornyozta a haját, magas nyakú selyemblúzt hordott, királynői tartása volt. Lassan lépdelt az üzletben, még megfordulni is megfontoltan fordult, mondta is neked, Karola, tanuld meg, egy úri nő sohasem siet. 

Nem voltál te se kapkodós, se sedre, de otthon azért nem lehetett ilyen lassan mozdulni. Akkor már Wirth Mária, az édesanyád egyedül élt veletek. Apád, az ács, amikor leesett az állványról, még kicsik voltatok. Kicsik és nemsokára árvák. Wirth Mária a két kislányával a gyárvárosi apácáknál kapott munkát.  Az ő zárdájuk hatalmas kertet tartott, meg is művelték, nem csak úgy kedvtelésből, hanem a lakók ellátására. Friss zöldség, gyümölcs, főzelékféle volt bőven, tudta mindenki, a gyárvárosi apácák asztalára az elsők közt került idei saláta. Ott a kertben, meg a zárda konyháján dolgozott az özvegy Wirth Mária, a két lányát is magával vihette, bent lakhattak a zárda területén, a tisztelendő főnökasszony megengedte. 

Emlékszel, ómama? Amikor életünkben először találkoztunk, én már nyolcéves voltam, az öcsém kettő, te, ha most jól számolom, ötvenhét. Ekkor lettél a nagymamám. De nálatok nem így mondták. S nekem nagyon tetszett, hogy én, ott Temesváron, elképzelhetetlenül messze a mi Duna menti falunktól, az én nagymamámat úgy hívom, hogy ómama. 

Ezerkilencszázötvenhat nyara volt. Húsz éve nem láttad a lányodat, aki még a háború előtt ment el, s csak most utazott először haza, Temesvárra, egy magas, bajuszos, ismeretlen emberrel és két kisgyerekkel. A családjával. 

Emlékszem, amikor megláttalak, egészen elcsodálkoztam. Az én addigi nagymamám, apám anyja, falusi parasztasszony volt, akkor már csak feketében járt, flokonkendőt hordott, és a vékony copfba font haját csak akkor láttam, amikor este lefekvéshez készülődött, és a fekete helyett fehér kendőt kötött a fejére. Ráncolt szoknyát viselt, legalább hármat egymás fölött, kötényt kötött akkor is, ha nem főzött és májusi litániára járt. A szobájában állandóan éreztem a kámforos kenőcs illatát, fájt a térde, azzal kenegette. 

Ómama, te virágos selyemruhába és selyemblúzokba öltöztél, reggel pongyolát kaptál magadra, sárkányos vagy nagy virágos, puha szaténpongyolát, hullámos volt a fehér hajad, magas voltál, kopogós cipőben, karodon a kosárral, úgy mentél végig a Prayer utcán a piacra, hogy utánad fordult minden mester a boltajtóból. Kisztihand, Karola! köszöntek, és te visszaintettél, mint egy régi mesterné. De olyan mesterné, aki szabad maradt, pedig egyedül fölnevelt két gyereket. A piacon kikopogtattad a legszebb dinnyét, a vajat tömbben árulták, vettél mindjárt fél kilót, tejfölt a freidorfi sváb asszonyoktól rendeltél, s zöldhagymát úgy válogattál, hogy beleharaptál az egyikbe, s ha gyenge volt, vettél tizenkét csokorral. 

A selyemblúzod illatát, mintha már ismertem volna, nem is illat, finom, erős szaga, asszonyszaga volt, és én úgy bújtam melléd, hogy az arcom még érezze a selyem hűvösségét, ültem szorosan közel hozzád, egy nyolcéves kislány, hagytam, hogy a hűvös selyem átforrósodjon, átvegye, átvegyem a tested melegét… 

Hát, ilyen volt az én temesvári ómamám!