Harcsabajusz, a mosolytól összeszűkülő szem… Pompom, Picur, Bagaméri és még számtalan mesefigura szülőatyja nem lehetett igazi édesapa. Keresztgyerekei voltak és meséi révén milliós rajongó gyerektábora. Mindent tudott a gyereklélekről…  

– Azt szoktam mondani, a gyerekekbe tízéves korukig annyi nevetést, derűt, játékos kedvet kell belegyömöszölni, hogy hetven évig kitartson.

– Magának kitart…

– Ez volt az első szerencsém. Ahová születtem. Szegénység volt, sok nyűglődés, nehéz munka és mégis. Kovácsmester volt az apám, két fia közül én a kisebbik. A mellettünk lévő lakásban egy kerékgyártó mester élt a családjával. Hát az az udvar fölért egy kaszinóval. Emberek jöttek-mentek, lovak, szekerek várakoztak, emlékszem, a vizesvödörben mindig hűlt a szóda, nagy vasrostán kukoricát pattogattak. A gazdák ittak egy fröccsöt, beszélgettek. Mi, gyerekek, ott éltünk közöttük. Hallgattuk a felnőtteket, hozzánk is szóltak, tréfálkoztak velünk, paroláztak. A lovak közt nem féltünk, még a legkisebbek is mászkálhattak a hasuk alatt. Aztán a tűz, a szikrázó vas, a fújtató, a patkolás köznapi rítusa, a kerékgyártó kerekei, apám vasalása rajtuk…  

– Hol volt az a kovácsműhely?

– Kisújszálláson. Érintetlen paraszti világban éltünk. Nagyjából mindenki egyformán szegény, ruhánk, ennivalónk volt, és nagy szabadságunk. Körülöttünk állatok, láttuk a születést és a halált, a szaporodást. Ma a gyerekek jó része csak állatkertben lát állatokat és az más tapasztalás… Kiengedtek a határba, ismertük a madarakat, tudtuk a fészküket, nyáron a sáros kis kanálisban dagonyáztunk.   Rengeteget játszottunk. Én innen tudom, hogy az öröm, a gyerek öröme nem feltétlenül arányos a pénzzel. Sőt. Sőt! Számlálatlan játékunk volt, míg ma döbbenten látom, hogy a gyerekek nem tudnak játszani. Nem másznak fára, nem futnak, nem csúszkálnak, ülnek a tévé meg a számítógép előtt. Nagyanyám, ha odamentünk hozzá, azzal ajándékozott meg, hogy kaptunk fejenként tíz gyufásdobozt. Ő mindent gyűjtött, a gyufásdobozt is. Megkaptuk, s abból mindjárt vonatot lehetett csinálni… Szállítottunk mi papsajttól kezdve mindent.  Azt akarom mondani – és nem akarok túlzásokba esni –, hogy a játékunk a lelkünkből fakadt. Nem kívülről kaptuk az örömöt, hanem mi állítottuk elő. Az öröm eszközeit is. Fantáziával. Rengeteg karikánk volt, vesszőnk, fűzfából csináltunk mindent, a lányok csutkából babát kötöztek, de abból tornyot is lehetett építeni, huzigát csinálni, versenyezni vele. Nem akarok nimbuszt építeni a szegénységből, Isten őrizz, az a mély szegénység borzasztó dolog, csak azt mondom, hogy igen, a szegénységnek is megvolt a fölnevelő ereje. Hogy ne azt érezd, hogy kisebb vagy a világban. Ami hiányzott, azt bepótoltuk. Nem kaptunk játékot… Kitaláltuk. Sokkal többet játszottunk, mint a mostani gyerekek. Nem volt tévé, és nekem az egyik legszomorúbb dolog, ha látom, ül a gyerek a számítógépnél és játszik. Ez nem játék. Játszani legalább ketten kell. De jobb, ha négyen, öten vagy többen.  

És még valami. Az a játék igazi felkészülés volt az életre. Nem csak azzal, hogy megtanultunk fúrni, faragni. De megtanultad, hogy nem vagy sose egyedül, hanem társakkal vagy, néha nyersz, néha vesztesz, ez így van. Jellemet formált, közösségre nevelt. Viselkedni tanított. Hogy például mindenkinek köszönni kell. Na, ebbe besegített anyám is. Akkora pofonokat adott, ha nem köszöntünk… És megtanultuk. Ugyanis tévedés, hogy a gyerek mindent tud. Nem, a gyerek semmit nem tud. Meg kell tanítani enni, köszönni, cipőt befűzni, mosakodni, és még sok mindenre. És hálás közönség, az agya, mint a szivacs. Úgy fogadja be a világot, úgy habzsolja, győzzük csak figyelemmel, derűs, játékos kedvvel. Hátha így mi is gyerekek maradunk…

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemgyermekneveléskisgyermeklelki egészség