Egyszer azt álmodtam, találkoztatok. Találkozott a két nagymamám. Szabó Gizella, a falusi nagymamám, és te, Scheirich Karola, a temesvári. Abban a kis gyárvárosi udvari lakásban, amit jól ismertem. Tágasabb lett volna a falusi házban vendégeskedni, de valamiért Temesváron találkoztatok. Álmomban ott is kendős volt a falusi nagymama, ünnepi kötény volt előtte, a kezében fehér zsebkendő. Rajtad, ómama, nagyvirágos selyemruha feszült, apró kalap volt a fejeden. Te amikor csak tehetted, mindig selyemruhában jártál. Korzóra, tangóra, a kalapos műhelybe, később a Lloyd ruhatárába. A ruhatár, amikor már nyugdíjas voltál, biztos jövedelmet hozott. Jövedelmet és kikapcsolódást. Meg férjeket…

Mert te, ómama, nem szerettél egyedül lenni. Ha végképp nem volt kivel társalognod, vettél egy kacsát vagy egy tyúkot a gyárvárosi piacon, kiraktad a szellőző apró négyszögébe, csak neked nyílt oda ablakod az egész házból. Emlékszem, odahúztál egy konyhaszéket és beszélgettél a foglyokkal. Ez azért nem akadályozott meg abban, hogy néhány gyengéd nap után el ne vágd bármilyen szárnyas vendéged torkát. Hogy aztán a madárból micsoda ételköltemények születtek, arról sokan tudnának mesélni. Mert ómama, te nem csak öltözködni meg táncolni szerettél, imádtál enni!  A vendéglátást meg még jobban imádtad. A hétvégi torjaidra vendégeket hívtál, el se akartad engedni őket. Egy ilyen vendégségbe hívtad meg álmomban Gizellát is, az én falusi nagymamámat.  

Gizella idegenül feszengett a szűk kis udvari lakásban, próbált az asztal körül serénykedni, mint otthon, de nem találta a helyét. Ő is nagy családi ebédekkel tudott kirukkolni, de ott minden valahogy csöndesebb volt. Kiszámított. Nálad, ómama, nagy vidám trakta volt, nagyvonalú kínálás, az adomák, a nevetések egymást érték.  

Akkor álmomban, az asztal körül ott volt a te mind a négy férjed. Az egyetlen Dezsőt, a hölgyfodrászt kivéve, mind pincér volt. Főpincér. Hornai úr is. Lőwy úr is. Tabán úr is. Majd egyszer őket is elmesélem… Gizellát az asztalfőre ültetted, aki csak akkor engedett föl, amikor belediktáltál egy korsó házi sört. Akkor még el is nevette magát.  

De szerettem veled lenni! Bámultam, ahogy az embereket tetted-vetted. A mondataidba német szavakat kevertél, a kofákkal hol magyarul, hol románul alkudtál, nem is a nyereség, inkább a játék kedvéért. A pillanatnak éltél, pazarul és nagyvonalúan, s a pillanat hűséges szolgád maradt halálig.  

Ebéd után fényképeket nézegettetek. Ezt is. Milyen szépek vagytok rajta! Szomorúak, de szépek. Negyvenéves lehetsz, a két gyereked nagykamasz. Lányod, az én anyukám, meg az öccse. Akkor már évek óta egyedül voltál velük. A hölgyfodrász férjed Buenos Airesben ondolálta a hölgyeket, s hiába küldte a hajójegyet mind a hármatoknak, nem vágtál neki a nagy útnak. Édesanyád beteg volt már, nem hagytad magára.  

A két testvér ekkor már nem járt ötlejest kunyerálni hozzád az üzletbe. Üzlet se volt, s megnőttek ők is. Míg kicsik voltak, azzal az ötlejessel usgyi, vágtattak a sarokra, ott állt egy ruhásszekrény nagyságú Kandia-automata. A Kandia édességgyár volt, az automatájában szaladgált a golyó, öt lejért megállt, kinek, milyen szerencséje volt, ott. No, a Hansinak  mindig szerencséje volt, valami finom csokoládé potyogott a markába. Az én kislány-anyukám hiába próbálkozott, csak prominclicukrot, vagy töltetlen savanyúcukrot adott a Kandia. Mondta is az öccsének:

– Du, Hansi, felezzünk!

– Van eszembe! – mondta az öccse és szedte a lábait, senki nem tudta utolérni.  

A testvérek nem játszódtak már a Kandiával, és ekkor már a kamaszlány se állt vágyakozva a tükör elé, mint régen, hogy az ő ügyes apukája csináljon neki olyan gyönyörű frizurát, mint a vendéghölgyeknek. Vékony, csinos nagylány lett, más ízléssel, mint az otthoni. Egyszer a szigorú nagymamáját, Karola anyját kérte, óma, csinálj kisebb buktákat, ebbe csak tészta van, lekvár alig. Az ránézett az unokájára, legyintett, és azt mondta: “Menj te, olyan finnyás vagy, mint az úri faterod…”

   És ekkor álmomban a falusi Gizella nagymamám vígasztalón megsimogatta az én kislány-anyukám haját. Talán előlegbe, mert sok év után, amikor a sors kifürkészhetetlen játéka nyomán a menye lett, nem sok simogatást kapott.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemnagyszülőkcsalád mint pozitív értékGenerációk együtt