Meséltem, hogy két nagymamám volt. Egymástól földrajzilag is messze, életformájuk meg két egészen más világ. Két olyan világ, ami még érintőlegesen sem találkozott egymással.

Egy falusi, fekete kendős, fekete szoknyás megöregedett asszony volt az én apai nagymamám, tőrőlmetszett parasztasszony, Gizella.  

És egy városi, selyemruhás, fehér hajával is kortalan vidám asszony az anyai ómamám, Karola.  

Egyiküktől a paraszti élet rendjét örököltem. Azt az Ég és Föld közti világot, ahol mindennek ideje van, s ez az idő ismétlődik, mégsem múlik el soha. Tudott főzni, tésztát gyúrni, meszelni és tapasztani, tyúkot ültetni és kacsát tömni. Úgy vezényelte a hajnalban kezdődő disznóölést, hogy este 7-re már fölsúrolva, tisztán várt a konyha, ott tálalta az orjalevest és a frissen sült oldalast. Tőle tanultunk teknőben mosni és rétest húzni. Őrzöm szobájának kámforszagát. Emlékszem fájós térdeiről legurigázott fáslijaira, a szekrény tetején ülő birsalmák illatára. Tőle őrzöm a csend és az ima erejét, a megvetett ágyak békéjét, a kútba engedett dinnyék, a vasárnapi húslevesek emlékét... A konyhakertet a friss retekkel, sóskával és egresbokrokkal, őrzöm a kazlakban talált tojások melegét, a kukoricadarát és a kolbászrúdra akasztott töppedt szőlőfürtöket. És mindezekkel a régi falusi világot, az emberek közti kapcsolatok sokféleségét, az egymásra utaltság adta örök biztonságot, pletykák szövevényét, ünnepek szép rítusait. Ritkán nevetett ez a nagymamám. Négy élő gyermeke volt, de talán az elhalt kis Mariskát siratta némán.  

A városi ómama egy korán elhalt ács leánya volt, aki korán ügyes lett és alkalmazkodó. Dolgozott, de ha kellett, seftelt, ha kellett, túlórázott, és sokszor kellett, mert két gyereket nevelt egyedül.  

Meséltem, masamód – kalaposmester – volt a határon túli Temesváron. Az is izgalmas volt, hogy mindenféle határmenti tortúra kísérte a vonatutat, amikor hozzá utaztunk. Tőle játékosságot tanultam, lestem, milyen egyszerűen és természetesen bánik az emberekkel: szomszéddal, utcabeli ismerőssel, kofákkal és vevőkkel. Mert a hét végén eladni járt az ócskapiacra, s ezt nagy élvezettel és vidáman művelte. Nézni is öröm volt, ahogy minden furfang nélkül, csak a játék kedvéért alkudozott. Na, azért jól is akart járni. De ha engedett az árból, azt is vidáman tette. Nem akart nyerni mindenáron. Ő is finomakat főzött, imádott vendégséget adni és imádta a délutáni römipartikat a macskaköves udvaron. Ja, és nem szeretett egyedül élni. A férjeit még elmesélem. Mellette a női lélek készlettárát, a kis csalafintaságokat figyeltem meg. És az odaadást, a tánc, az érdek nélküli öröm és mások örömének segítését láttam.  

Sok történet húzódik ómama életének peremén – mert bár ritkábban találkoztunk, vele volt kalandosabb az élet –, erről mesélek.

A kép, ami előttem van, katonazubbonyos, sapkás férfit ábrázol, ovális keretben. A lencsébe lefelé vékonyodó kisfiús arc néz, az állon kis gödröcske. Ő Dezső, a leendő férjed. Hogy hogyan ismerkedtetek meg, hát arról senki nem tud semmit. Dezső egyszer csak hazajött Bécsből, még mielőtt lezárták a határokat. Hölgyfodrásznak tanult, finom ember volt, igen finom. Évekkel később egyszer szóváltásba keveredett vele az anyósa, Wirth Mária. Azt találta mondani neki: “Te, Dezső, te csak urizálsz, egy kötény gyújtóst nem vágtál még föl életedben!” Akkor Dezső visszaszólt, pedig csöndes ember volt, hogy “Mama, az én kezembe olló való, nem balta!” Kímélte is a kezét, az ondoláló vassal úgy bűvészkedett, mint valami cirkuszi ember, nem is mentek máshoz a hölgyek, már az ajtóban odaszóltak neki, “Dezső, egy ondolálást!” és kacsintottak: “De csak magától…!” Szóval ügyes volt, meg szerencsés is. A katonaságot egy irodában húzta ki, századírnoknak tették, gyönyörű volt a keze írása. Biztos azért is ment hölgyfodrásznak, oda ügyes ujjak kellettek, elmatatni a női fürtökkel, csavarókkal, miegyébbel.

Más volt ez, mint az apja borbélyüzletében! Fixmer Péter ott nyitott üzletet, a Temesvárról Freidorf felé vezető úton, a Rózsa utca sarkán. Jól menő üzlet volt az apró Fixmer Péteré, aki ki tudja, miért, egy magas, derék lányt vett el, s nem temesvárit! A Monarchia katonáját, a kis borbélyt Pápára vitték szolgálni, ott jegyezte el a szép Farkas Katalint. El is hozta feleségnek. Szép nagy családjuk lett, de hamar elárvultak. Szegény Farkas Katalin az ötödik gyerek születése után gyermekágyi lázban meghalt. Teréz húga a Dunántúlon nem sokat tétovázott. Öt gyerek, távolban, ismeretlenben! Teréz átutazta az országot és Temesváron maradt. Ő, a drága Tera tánti nevelte föl a testvéreket, nem is ment férjhez soha, csak kacagott, ha kérdezték, és megölelte a gyerekeket: “Ó, hát van nekem gyerek itt elég, a férfiakkal meg mindig csak baj van…!”

Hát Dezsővel is volt baj, mert egyszer csak megbolondult, a fejébe vette, eladja a jól menő üzletet, mindent és kimegy Amerikába. Aztán majd viszi a családot is. Akkor már két gyereketek volt. A Margit nővére hívta, annak is mindig mehetnékje volt, pedig milyen szép boltot tartott a belvárosban, női kalapos volt meg művirágos. Egy aradi posztófestő udvarolt neki, de az nem kellett, inkább a bizonytalan. Buenos Airesben próbált szerencsét, oda hívta az öccsét is. A két gyereketek, a kis Margit, az én jövendő anyukám és Jankó, az öccse.  

Ómama, mivel vett rá, hogy eladjátok a fodrászüzletet, meg a telket? “A telek nem is a Dezsőé, Karola, több eszed lehetne”, mondta Irma tánti, és igaza lehetett. A freidorfi telken, ahol korai eper és málna termett és teli volt gyümölcsfával, már állt a meszesgödör, kijelölték az alapjait a háznak… építeni akartatok. Te meg beleegyeztél, menjen Dezső Argentínába!  

Anyu meg, akit akkor Mausinak hívtak, beleesett a meszesgödörbe. Ott állt a kis pikéruhájában, lakkcipőben, térdig az oltott mészben. Szerencsére kikapták, leslagozták, csak a cipője miatt bömbölt.  

Az apja, a hölgyfodrász meg nemsokára hajóra szállt. 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemcsalád mint pozitív értéknagyszülőkhagyomány