Az írásaiban az fogott meg, hogy minden apró hétköznapi eseményt, alkalmat úgy mesél el, hogy abból életre szóló következtetéseket von le az olvasó, az író egészen apró, szinte észrevétlen segítségével. Egy-egy utalás, egy-egy mondat elég, hogy az ember világokat szeljen át, vagy éppen magába forduljon, vagy eleredjen a könnye. Leginkább a nevetéstől.

Rongyosra olvastam azt a két könyvét, ami nálunk megjelent. Az egyik: Már az óvodában megtanultam mindent, ami érdemes volt. Azt hiszem kívülről tudtam idézni az első oldalt: 

„Életem legfontosabb viselkedési szabályait egytől egyik az óvodában sajátítottam el. Az egyetemen a bölcsesség nem volt különösebb érték, az óvodában annál inkább. Íme, amit tanultam:

-Ossz meg mindent másokkal!

-Ne csalj a játékban!

-Ne bánts másokat!

-Mindent oda tégy vissza, ahonnét elvetted!

-Rakj rendet magad után!

-Ne vedd el a másét!

-Kérj bocsánatot, ha valakinek fájdalmat okoztál!

-Evés előtt moss kezet!

-Húzd le a vécét!

-Élj mértékkel. Minden nap tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess, énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset!

-Délutánonként szundíts egyet!

-A nagyvilágban óvatosan közlekedj, fogd meg a társad kezét, és ne szakadjatok el egymástól!

-Ismerd fel a csodát! Ne feledd a magocskát a műanyag pohárban: a gyökerek lefelé terjeszkednek, a növény felfelé, és senki nem tudja, mindez hogyan van, de valamennyien hasonlóképpen élünk. 

-Az aranyhalak, a hörcsögök, a fehér egerek, még a magocska is – mind meghalnak egyszer. Mi is.”

 

A másik könyve: Már lángolt, amikor ráfeküdtem. A címek sem szokványosak, ahogy a kis élettörténetei sem, melyek hol szellemesek, hol gúnyorosak, hol bölcsek, de mindig átsüt rajtuk valami szégyenlős humánum. Amit egyáltalán nem szégyell. Innen kedvencem a dinkatánc:

       „A Bagolyhoz címzett kocsmában vasárnap esténként fél héttől fél tízig hagyományos dzsessz szól. Chicagói és New Orleans-i szvinget játszanak a régi szép időkből.

       Szeretek körülnézni és fölfedezni az est kiemelkedő dinkabajnokát. Valamelyik vén szivart, láthatatlan házipapucsban és fürdőköpenyben. Kopaszodó, ősz hajú, alacsony és ráncos. Járás közben balra húz. Az utcán azt gondolnád, hogy szigorú otthoni ápolásra szorul. De itt látod. És mindent tudsz. Ő is táncos. Egy táncoló dinka. 

       És rendszerint a felesége – a dinkapanna  is vele van. Kicsit fiatalabb, a haját mindig kibodorítja az alkalomra, mint már ötven éve mindig. 

       Rázendít a zenekar, a férfi kézen fogja a nőt, és felcsoszognak a parkettre. És megtörténik a csoda. A nő elfoglalja örökös helyét a férfi ölelésében, az évek elillannak. Hamupipőke és a Herceg újra táncot jár a teremben a szívükben hallható muzsikára. Kell vagy negyven esztendő ahhoz, hogy valaki így tudjon táncolni a párjával. Ily könnyedén, ily kecsesen, szavak nélkül kiérlelt apró mozdulatokkal. 

       A vén dinka más hölgyet is felkér. És rendszerint a dinkapannát is felkérik. Mindenki megszépül, akivel csak táncolnak. 

       Egyik este egy nyolcvanegy éves dinkapanna engem is felkért. Elővettem legjobb tudásomat, és ő ki is tartott mellettem. Igazán jól táncol, drágám – mondta, amikor az asztalához kísértem. Egy álló hétig ebből a bókból éltem…”

Azon a délutánon a jó táncos ott ült a Váci utcán egy karosszékben és pipázott. Amikor megláttam, elhűltem. A történetei és a gondolatai alapján egészen másnak képzeltem. Soványnak, kicsit nyúzottnak, szaladósnak, villogó szeműnek. Táncoslábúnak. Joviális volt, decens, elegáns úr. A szemüvege mögött nem villogott a szeme, okosan figyelt. A táncosláb stimmelt. Imád táncolni. De ez csak később derült ki. 

Aznap ünnepelte a hetvenedik születésnapját.

Nyár volt, könyvhét, sok ember, Fulghum úgy tett, mintha rám figyelne, de láttam, mindenfelé jár a tekintete, s bár pipázott és nyugodt volt, azt is elképzeltem, mindjárt föláll és elköszön. Hirtelen vált, mint az írásaiban. S mivel az olvasó szó szerint vesz mindent, én is elhittem, hogy olyan, amilyennek olvasom. Csalódva néztem hát kifogástalan öltözékét, gonddal nyírt szakállát, kerestem azt a papucsos, hóbortos alakot, akire „emlékeztem”.

– Azt hallottam, hogy hosszabb időre Argentínába készül, tangót fog tanulni. Nem hiszem, hogy nem tud tangózni…

– Kedvesem, a tangó egy nehéz, nagy kihívást jelentő tánc, még akkor is, ha valaki hozzám hasonlóan az egész életét végigtáncolta… Természetesen tudok tangózni, de egyre jobb szeretnék lenni benne! Három hónapos Buenos Aires-i „alámerülésem” ebből a szempontból mérföldkő lehet… Már megvettem hozzá a megfelelő cipőt és az öltönyt, szürke, tűcsíkos, kétsoros, és alig várom, hogy ott legyek. 

– Tényleg ma ünnepli a hetvenedik születésnapját? – kérdezem.

       – Igen. Volt egy tervem is. Felszállunk egy léghajóra. Budapest fölött akartam tölteni a mai estét… De nem engednek föl egyetlen léghajót sem…

       Nézek körbe, mit tehetünk. Ott áll a Váci utcán, nem messze Juhász Zoli barátom, Európa legjobb furulyása. Nála mind az összes furulyája… És akkor odaálltunk, ő fújta, én énekeltem, amit ilyenkor szoktunk. Mind a három versszakot: 

Sok születésnapokat, vígan megérhess… 

       A valahai cowboy, újságárus, pap és hajóskapitány letette a pipáját, szélesen elmosolyodott, pontosan olyan volt most, mint egy kisfiú. Ezt a mosolyt őrzöm a történetei mellé, ráadásként.