…megpróbáltam főzni egy lecsót. Erőt kellett venni magamon. Valahogy sikerült. Vágom a paprikát a deszkán, bekapcsolom a rádiót. Döbbenetes hegedűszóló. Virtuóz játék. Megáll a kezemben a kés. Leteszem. Érzem, hogy mosolyra húzódnak a hetek óta megmerevedett arcizmaim. Aztán előtörnek a könnyek. Felszabadult, boldog sírás rázza a vállam. Erősebbre csavarom a rádiót… Paganini egyik hegedűversenye szólt, nem jegyeztem meg, melyik.  

És akkor elgondoltam, mit tesz az emberrel a zene.  

Azt tesz velem, amit akar. Megfoghatatlan, jellemezhetetlen, térben és időben végtelen. Úgy játszik az érzelmeimmel, ahogy senki és semmi más. Fölvisz a csillagok fölé, vagy mélyre le. Ott tart valóságosan, ott bújócskázik nyári vándorok léptei nyomán, füvek közt, vadvirágok szirmain, kövek repedéseiben. Széllel röpít, hófehér havas pusztákon hajt keresztül, hogy kipirul a bőr, s egyetlen feszülő szenvedéllyé lesz a testem. Szerelemre izzít, ronggyá táncoltat, rekedtre énekelteti bennem a vágyat, ami csöndben lenne, talán el is aludna örökre, kiéletlen halk, alig hallható vágy maradna, ha nem hangozna fel az első taktus, s utána a többi.  

És megkezdődik a varázslat. Nyomában szaporább lesz a szíved dobogása, ritmust üt a lábad, a lusta vér nyargalni kezd az ereidben, könnyek gyűlnek a szemedbe, a mellbimbódból tej csordul, valami nagy, sosemvolt kiáltás éled ott legbelül. Elakad a szavad, benn szorul a lélegzet, sikoltó örömöt érzel és halálos szomorúságot, a végtelen szabadság és a tehetetlenség lehelete egyszerre ér el. Elválaszthatatlan egységgé lesz benned élet és halál…  

Valami ilyesmi történik, ha jó zenét hallgatok. Nincs korlát, nincs határ, nincsenek szabályok. Bármilyen lehet az a zene.  

Pááááá-ráráráramm… Elég meghallani Nino Rota melódiáját Fellini felejthetetlen meséjében, az Országúton-ban. Micsoda csendes ereje van. Gelsomina hűsége, szeretete, mindent feladó odaadása ez a trombitaszóló, ami sok évvel a lány halála után is képes megváltani Zampanot. Emlékeznek…? Ott fekszik az éjszakai tengerpart hideg homokján a férfi, akinek cserzett lelkénél már csak cserzett, szakadt, kihűlt báránybőrdzsekije fájdalmasabb, és rázza, rázza a zokogás…  

Piaci lomok közt talált fekete bakelitlemez forog.

Csukott szemmel ülök a pamlagon, lassan hátradőlök. A hegedűhang kiragyog, nincs átmenet, visz, visz… Már nem számít semmi, már nincs baj, valami sejtés csak, hogy kicsinyek vagyunk és hatalmasak mégis… Dermedt boldogságban ülök a pamlagon. Yehudi Menuhin Bach A-moll hegedűversenyét játssza.

A Budapest Bár korabeli kupléit bömbölteti barátom az autóban, az édesen buta dalok valami vidám és tiszta, felhőtlen játékká lesznek a virtuóz zenei körítésben. Hatalmas kedvvel szállok ki, ártatlan örömben. Pár percig azt se bánom, hogy a pesti járdaszélen mocskos szemétbe lépek, ami itt volt tegnap is, és várhatóan holnapra se takarítják el. De még dúdolok, még ritmusra mozdul a lábam… “Engem a rumba döntöget romba…”

És egy furulyaszó, egy áprilisi délelőtt. Vén gesztenyefának dőlve fújja gyimesi furulyáján a barátom, Juhász Zoltán. A világ legjobb furulyása. Amit tud, pásztoremberektől tanulta. Azok a legnagyobb zeneköltők. Kanyarog, sikolt, bujkál és fölröpül, föl, a gesztenyefa gyertyái közé a furulyaszó. Mélyen szól és magasan röptet, jajgat, vígasztal, messze jár. Már túl van a fák csúcsán, kacskaringós szava körbeöleli a kis temetőt, pacsirtaszóval versenyezve a fák között az emberek vállára ül, a csöndesen guggoló gyerekek kezét végigsimítja. Sír velem és életről üzen a furulyaszó. Anyutól búcsúzom…

Megint fordul az Idő. Gyerekdalokat dúdolok. Altatót, ringatót. Valakit várunk, valaki érkezik… Sok éve nincs körülöttünk kicsi baba. Most… most, nem is olyan sokára… Jön.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemzenelelki egészség