Okos, praktikus jószág volt kisgyerekes családokban a járóka. Az a háború előtti, fából készült nagy, kényelmes fajta, amelyben veszély nélkül játszhatott, mélázhatott, élhette az életét egy oda illő kisbaba. Amikor eljött az idő és kezdett próbálkozni a felállással, a rácsokba kapaszkodva, vissza-visszatottyanva veszély nélkül próbálkozhatott. Az ilyen jókora járóka öröklődött családról családra, mi is kaptuk valakitől. Vagy láttam, sok lakásban kis léckerítéssel választották el a csúszó-mászó kisgyerek helyét, egy térben volt a felnőttekkel, mégsem kellett folyton fogni, terelni, kezünket lefoglalva vigyázni rá.  

Egy vidéki kertben fedeztem fel egy sajátos „gyerek-ketrecet”. Benne fiatal házaspár – agrármérnökök mind a ketten – harmadik gyerekét, egy kislányt. Késő tavasz volt. Zöld fűben százszorszép, pitypang. Hatalmas konyhakert. A gyerekek édesanyja éppen a krumplibokrokat töltötte fel. A két nagyobb fiú valami rohanós játékot játszott, a kúszó-mászó, totyogni kezdő kislány egy alja nélküli járókában ott matatott a fűben, az édesanyjától nem messze. Tépkedte a füvet, vizsgálta a kis virágokat, némelyiket meg is kóstolta, próbált felállni, visszahuppant a puha fűbe, láthatóan jól érezte magát. Néha az édesanyja odébb vitte a kislányával együtt a ketrecet egy „érintetlen” terepre. A fiúk néha odaszaladtak, aztán elvágtattak megint. A krumpli is meglett, közben a gyerekek is szabadon játszhattak.

Hogy miért hagyta el ezt a jól bevált eszközt és megoldást a mai fiatal családok nagy része? A járóka és a babakerítés lám, ügyesen tehermentesítette a mamákat, a kicsi gyerek mellett így meg tudták csinálni az éppen aktuális dolgokat, főzést, mosást, mosogatást, lehetett olvasni kicsit, tanulni, vagy csak nyújtózni… De az „elkerítés” határt is szabott, befogható teret kínált, amit a kicsi gyerek megtanult belakni. A rács pedig egyfajta természetes szabályt is kimondott: eddig jöhetsz…!  

Nemrég egy fiatal mamát hallottam, amikor meglehetősen sértetten ezt mondta:  

– Én aztán soha nem csaptam bele a gyerekemet járókába! Mindig velem volt!  

Őt lehet, hogy rossz érzésre emlékezteti a járóka. Igen, bele is lehet csapni egy gyereket, ott is lehet felejteni… De ez nem a járóka hibája. Annak érdemes a hasznát újra felismerni.  

A másik fájdalmas észlelésem a fiatal gyerekes családok és a – mobil. Hogy miért fáj a látvány, miért törődöm más dolgával, nem tudom, de ha látok ilyet, belém hasít: ez nem jó!  

Hogy mit látok? Hát például szoptatás közben mobilozó kismamát. Gyerekével sétáló mamát, papát, a gyerek jön mellettük, a szülők elmerülten beszélnek – nem ővele, a mobiljukba. Babakocsit toló fiatal mama, a kocsiban ide-oda tekintgető, élénk kislány – anyukája csacsog valakivel, aki nincs ott. De a kislánya ott van. Fiatal apa biciklin, mögötte gyerekülésben ötéves forma kisfia. Be nem áll a szája: “Apa, jön már a hév? Veszünk kiflit? Te jössz értem?” Az apa valakinek magyaráz, beszél a levegőbe. A kisfiú nem tiltakozik, talán már megszokta, hogy „apának dolga van”. Valahol olvastam, hogy a gyerek első könyve: a szülei...

Az alábbi kis „hangjátékokon” már csak magamban mulattam. Itt nem szerepel gyerek, mondjuk így, csak infantilis felnőttek.  

Első jelenet. Villamoson, termetes középkorú férfi. Hangosan beszél. A ketyerét a kezében tartja.

– Hozza föl hozzánk! Persze, lakjon itt! Igen, te nem akarod? Most mit csináljak, én sem akarom! Nem a nagymamát, azt, hogy velünk lakjon! Jó… Én már téged se akartalak…! Dehogy sértegetlek. Nem. Te nem értesz… Hozza csak föl a kedves bátyád, itt a kulcs, rakja le nálunk… elférünk… Most mit sírsz?! Én vagyok undok? Én? Hát ki teregette át az egész fregolit, nem te panaszkodtál…!? Na, ne mondd… Legjobb lenne… jó, hagyjuk abba. Te mondtad…  

Ekkor már a fél villamos reménykedni kezdett. Hogy abbahagyja. De nem. Beszélt végig a Margit híd budai megállójától a Blaháig. Az pedig nem kétperces út.

A másik kedvencem egy női főszereplő. Tegnap élveztem az előadását. A héven telefonált.  

– Azt mondta, az én zserbóm olyan, mint a fűrészpor! A jó édes anyjáé olyan… Mondtam neki, akkor egye azt…! Nincs igazam? Olyan szaftos a zserbóm, te tudod, a héten is sütöttem, jó, elismerem, az anyjának a képviselőfánkja veri az enyémet, na, de a zserbóm… ő tudja a legjobban… akkor sütöttem neki, amikor csak kérte…most meg, hogy fűrészpor, na, de lesheti, hogy csinálok bármit… te ismersz…  

És így tovább csak folyt az értelmetlen szóözön tepsiről-tepsire…

Szóval nem kárhoztatok senkit, aki mobiltelefont használ, de lett egy új közmondásom: Madarat tolláról, embert, ahogy mobilt használ… Mert az már nem is bosszantó, inkább nevetésre késztet, ahogy sokan villamoson, buszon, vonaton, hajón, sőt a nyilvános vécében megszólalnak. Fülükön a kis ketyerével, jó hangosan. Mintha egyedül lennének a teremtett világon. Szerelmet vallanak, válnak, lóversenyre fogadnak, gyerek házifeladatát diktálják, mindegy, mit és hogyan, csak beszéljenek.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemgyermekneveléspárkapcsolat