Amúgy Judy az oka. Egyszer csak felbukkant jó negyven év távolából. Felhívott. „Most jöttem a világ végéről, látni akarlak, látni, érted, és megölelni, és el se engedni. 

Őrület, ahogy élünk, vágtat velünk az időgép, mi meg hagyjuk, akkoriban sose hagytuk, emlékszel? Miket csináltunk, Úristen, a Varga Laci bácsi meg csak mondta, hogy lányok, meg kell komolyodni! Maguk egyszer anyák lesznek, mi lesz így a jövő nemzedékből! Laci bácsi Felvidéki volt, tanító, nagyon tudott kiabálni, akkor vörös lett a feje, emlékszel? Amúgy jó ember volt, ő volt a műszaki könyvtár főnöke. Mi meg ott ültünk a műszaki könyvtár irodájában, nagy traccspartik meg világmegváltás, a paprikáskrumpli-főző versenyt is ott találtuk ki, Vecsey elvtárs volt a bíró, emlékszel? Vecsey elvtárs, annyira volt elvtárs… semennyire! Kivételes tudású fejlesztőmérnök, sokdioptriás szemüveggel, kicsit ringó járással, volt egy kisfia úgy emlékszem. Mindegyik mérnök udvarolt egy kicsit a könyvtáros lányoknak, vagy legalább utánanéztek a miniszoknyánknak, ő nem! A legigazibb úr volt, akit valaha ismertem. Leült, kávét kért, csendesen mosolygott és néha mesélt. Mesélt, mi meg hallgattuk. Most meg mi ez a rohanás, mi ez? Tegnap váltunk el a Nagyenyed utca sarkán, közben eltelt negyven év!”

Igen, Judy. Ő az oka, hogy egyszerre csak feldobott mindent az ár. Évek hordalékát dobta partra, igazgyöngyöt és uszadékfát, levelek garmadát és fekete-fehér fényképeket. Bárhol jártam a városban az emlékeim úsztak a tarajos vízen, mindre ráismertem. Ránéztem egy házra vagy utcatáblára, és odatolult a mélyből minden. Minden, ami valaha volt. Csip-csup emlékek, szívet dobogtató pillanatok – ezzel ajándékozott meg a város. Hogy eddig mért nem, s hogy most miért? 

Megyek a Körönd felé az Andrássy úton és egyszer csak meglátom, Szív utca. 

A páratlan oldalon volt egy vasredőny mögé rejtett üzlet. Csak szerdán és pénteken húzták fel a vasredőnyt. Ez volt a protekciós elvtársak húselosztója. Egy hentesbolt. Itt kaphatott harcsát, marhafarkot, libamájat akinek ez járt. Csupa hiánycikket. Rövid ideig a Közért újság gyakornoka voltam. Akkor én is kaphattam ezt azt. Amikor a főnök ideküldött a csomagjáért, én is vásárolhattam. Marhafarkot vettem. Addig sose hallottam, hogy ebből készül az elegáns ököruszály leves. 

A Krisztinában, a Vérmező villamossínekkel határolt oldalán gyalogolok. Kuny Domonkos utca. Istenem! Itt házmesterkedtek a szüleim. Egy évig. Anyu Pestre akart költözni, a városba vágyott. Itt aztán a szoba-konyhához tartozott egy tusoló, vécével. Lent az alagsorban. Egy év után visszaköltöztek a fürdőszoba nélküli gerendás falusi házba. 

A Rákóczi téren szállok le a villamosról. Fölnézek a második emeletre. Hatalmas bérház. Itt, a második emeletén volt a cselédszoba, ahol évekig laktam. Egy keskeny ágy volt benne és az almásládákból összerakott könyvespolcom. Asztal már nem fért. Ültem az ágyon, a térdemen a kis táskaírógép, így dolgoztam.

A budai alsó rakpart egyik lépcsője a Lánchíd előtt. Romantikát keresve üldögéltem ott egy fiúval, aki esküdött rá, hogy a Rolling Stones, ezerszer jobb, mint a Beatles. Azt hittem ő is romantikát keresett. De csak csókolózni akart. 

Emléktöredékek. Bárhova nézek, bárhol járok, visszajönnek. 

Rakovszky Zsuzsának van egy verse. Az időről szól. Ez itt csak egy töredéke. 

Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.

Megőrizzük, ahogy a rég leégett erdők virágporát a tómeder

Iszapja. 

Az idő egyirányú utca. 

Örökké zuhog a jelen, s örökké 

Száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza

Szempillantás alatt.

blog