Hetvenéves korában találkoztam vele. A kislányáról és az unokáiról mesélt. Hogy hogyan játszott velük. Nála járva is azt éreztem, amit oly sokszor. Hogy minél „nagyobb” egy ember, legyen az művész, tudós, erdész, orvos, tanár, kutató, pásztor – soha nem hagyja ki a történetből a gyerekkorát és a családját.  

Emlékszem, amikor elmentem hozzá, zöldteával kínált. Szertartásosan készítette el, közben könyveket, fényképeket nézegettünk.

- Kik ezek a gyerekek itt a képen?

- Az unokáim. Van egy varázstarisznyánk, szoktam találkozni a húsvéti nyuszival. Még télidőben is. Mindig érdeklődik, hogyan viselkednek. Ha jók, szétoszthatok mindent, amit a tarisznyába tesz. Jönnek, leülnek a díványra, becsukják a szemüket és a tenyerükbe teszek valamit. Hopp, pattan a szemük a másikra, neki vajon mit küldött a nyuszi…

- Szóval játszik…

- Anélkül nem ér semmit az élet. Így játszottam annak idején Rékával, a lányommal is, ha eljött hozzám. Faragtam két facsigát, zászlórudat. Édesanyám kihímezte a mi fele-királyságunk zászlaját. Amikor Réka megjött, kéthetente, péntek este, akkor Mozart vagy Bach zenére felhúztuk a zászlót… Amikor elment a királykisasszony, leengedtük. Akkor én ezt felvettem kisfilmre és nemrég levetítettem az egész társaságnak. A két gyerek döbbenten nézte anyját, nyolcéves korában… Hát innen van a Kacor-nemzetség, a királykisasszony utódai, Gergő és Anna, hercegek, természetesen.  

- Mindig játszott…?

- Mindig. Gyerekkoromban, Pásztón volt a baromfikert sarkában egy ecetfa. A kertben kis ágyás, a szélén papsajt nőtt. Én a kis kerek papsajtot mind leszedtem, kihámoztam, megtöltöttem vele a gyufaskatulyákat. Ráírtam, hányas kocsi, egyes, kettes, hármas – mint egy osztályozó állomásfőnök. Akkor aztán elkaptam egy nagy kan szarvasbogarat, befogtam a hámba, elhúzta az én vonatomat a homokozóba, ahol a bátyám csinált egy zseblámpaelemből világítást… igazi állomást. Akkor szépen átpakoltam az állomáson és elirányítottam a szerelvényt az ecetfa aljához. Ott volt egy csigakerék, abban egy kosárka. Fölmásztam, szépen leengedtem, átpakoltam a poggyászt és fölhúztam. Fölmásztam megint és végignéztem a birtokomon… Na, most azt hiszi, hogy a filmkészítés nem pont ilyen…?  

- Ha mondja, elhiszem. Tudom, hogy ma már, ha kisfilmet készít, annak rendezője, operatőre is.

- Pláne, amióta egy könnyű kis digitális kamerával rendelkezem. Nagyon élvezem. Jaj, istenem, ha a pályám kezdetén velem lett volna…! Egyedül vagyok és azt veszem föl, amit én akarok. Ha eltolom, az az én balhém… Na, ez az igazi játék.

- Ezt akarták elrabolni Párizsban?

- Ezt.  

- Nem hagyta.

- Nem. A srác algériai lehetett, huszonöt éves, én hatvannyolc. Úgy szedtem össze erre az útra egy kis pénzt, a Duna TV adott valami kevés költőpénzt, hogy fel tudjak menni az Eiffel-toronyba…Nekik csináltam a Párizs-filmet. Kora reggel volt, egy külvárosban szálltam le a metróról. Egy mellékutcában a járdaszegélynél észrevettem egy szép gallyú fát. Fogom a gépet, beillesztem a szemöldök alá, ne remegjen a kezemben… felvétel. Fordulok… látom ezt a srácot a kamerám előtt, veszi el a gépet a kezemből. De egy átcsúszó fogantyú nem engedi, viszi a kezemet is tovább. Már dulakodunk, megbotlok, hanyatt esek, rá a beteg lábamra, iszonyatos a fájdalom. A srác elkezdte rugdosni a két lábam, közben húzta a kamerát, vele engem. Máig nem értem, hogy nem szakadt ki a géphez tartozó fémrész. Én hetvenkét kiló vagyok, húz, próbáltam fékezni a jobbik lábammal, és mint egy buldog, fogtam a gépet. Hasizommal, meg karizommal tartottam magam és minden elképzelhető nyelven kiabáltam segítségért. Ez így ment húsz méteren át. Reggel fél nyolc volt, már mászkáltak az emberek, senki sem mert odajönni. Lemaradt az egyik cipőm, leesett a szemüvegem, leszakadt a zsebem… És akkor a válltáskám karabinere kiszakadt, ott maradt az úton, abban volt a fényképezőgépem. A srác látta, hogy nem bír velem, otthagyott a földön, rohant a táskámért. Ráordítottam, te őrült, nincs benne semmi, és rohantam utána. Ez már olyan sokk lehetett neki, vagy kudarc, hogy visszanyomta a táskát a kezembe. A vállamon a gép, azt már nem vehette el, a zsebemből kikapott egy nejlonzacskót és elrohant. A tízóraim volt benne.  

Akkor odajött egy hölgy és kérdezte: Ça-vas, Monsieur? Sza-rul, Madam, sza-rul, mondtam és elkezdtem éktelenül röhögni. Ott álltam szemüveg nélkül, zokniban, összetépve, s azt kérdezik: Minden rendben, uram…? Hát így játszik az ember… 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemcsalád mint pozitív értékkisgyermekgyermeknevelés