Merthogy senki nem hívott se házibuliba, se, hogy menjünk ki a városba trombitálni, se, hogy induljunk el egy turistaházba és ott szilveszterezzünk a havas éjszakában. Csönd volt. Lelki szemeim előtt már láttam, hogy ott fogok ülni a tévé előtt, rágom a ropit és kortyolom a túl édes forralt bort és keserű könnyeket hullatok, hogy bezzeg mások! Mindenki barátokkal, csapatban, kedves fiúkkal, talán táncolnak is, éjfélkor koccintanak és virslit esznek, mindenki boldog újévet kíván a másiknak… Én meg. Apu már éjfél előtt lefekszik, anyu, ha meg is várja a tizenkettőt, hogy mégse legyek egyedül a nevezetes pillanatban – utána mindjárt ágyba bújik és vigasztalóan azt mondja, ne bánkódj kislányom, ez ugyanolyan nap, mint a másik, és majd jövőre kitalálunk valamit. Tudom, hogy nem fogunk kitalálni semmit, de legalább lehet egy évig reménykedni.  

Szóval itt tartottam, amikor levelet kaptam a keresztmamától. Azt írta, meghívták egy szilveszteri vacsorára, a barátainak két nagy fia van, ők is hívnak barátokat, lányokat keresnek, hogy ne magukban legyenek. Rendes fiúk, nincs kedved velem jönni? – kérdezte a keresztmamám és én boldogan válaszoltam, de, nagyon is van kedvem. El is engedtek, hiszen nem leszek egyedül, ott is maradhatok éjfél után, hiszen majd a keresztmamával megyek haza, nála is fogok aludni.  

Repestem a boldogságtól. Egy dolog aggasztott: mit vegyek fel? Anyu segített. Leengedte egy régi pörgős szoknyámat, így elment estélyi öltözéknek, plusz még idősebbnek is látszottam benne.  

Eljött december harmincegyedik napja. Késő délután indultunk útnak, nem kellett messzire menni, a vendéglátók pár utcányira laktak. Én virágot vittem a háziasszonynak, keresztmama süteményt sütött. Az utcán trombitáló boldog emberek, de jó lenne velük maradni! Az egyik utcasarkon egy táskarádió zenéjére egy férfi és egy nő táncolt, olyan kedvet csináltak, hogy egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Micsoda hangulat! Mi lenne, gondoltam, ha azokkal a nagy fiúkkal lejöhetnénk az utcára, elvegyülnénk a jókedvű emberek között, talán még táncolnánk is. Mert tánc nélkül nincs szilveszter! Gondoltam én. De a vendéglátók másképp gondolták.  

A két nagyfiú és a barátaik tizenhét évesek voltak, ketten erősen pattanásosak, ketten mulyák, egy szót nem lehetett kiszedni belőlük. Ketten életrevalók és elég jóképűek, de ők hoztak lányt magukkal. Három lány volt még vendég velem együtt, nem ismertük egymást.  

Hát mit mondjak? Rágtuk az egyforma szendvicseket a közös asztalnál, ittunk rá egy bögre forralt bort, aztán a szülők ajánlották, hogy menjünk át a másik szobába társasjátékozni. A két életrevaló fiú a lányokkal rögtön a sarokba húzódott, nem esküdnék meg rá, hogy nem végig csókolóztak egészen éjfélig. Mi többiek holtunalmas társasjátékokkal szórakoztunk, amikor valaki azt mondta, legalább táncoljunk! Volt egy öreg lemezjátszó, egy-két tánclemez hozzá, lassúzók meg régi keringők, azokat cserélgettük. De táncolni egyik fiú sem akart. Akkor minek jöttetek? – akartam kérdezni, de kinyílt a nagyszoba ajtaja, ahol a felnőttek voltak, lekapcsolták a villanyt, csak a gyertyák égtek a karácsonyfán. Hallgattuk az öreg falióra ütését. És amikor elütötte a tizenkettőt, pezsgő durrant, mi is kaptunk egy koccintásnyit és a hallgatag fiúk közül az egyik odasodródott hozzám és ezt mondta a sötétben, halkan:  

– Egész éjjel rád gondoltam. Nagyon tetszel nekem…

Emlékszem, elkezdett erősen dobolni a szívem, ott legbelül ünnep lett, könnyesen szép szilveszter éjszaka. Milyen kevés kellett mindehhez, s ez a kevés mégis milyen sok. 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemünneppárkapcsolat