Volt a távoli rokonságban egy koros hölgy, akit gyerekkoromban valahányszor megláttam, sokáig nem tudtam elfelejteni, annyira foglalkoztatta a fantáziámat. Nem találkoztunk gyakran, egy Veszprém megyei kisvárosban éltek, férjével már túl voltak a nyolcvanon, de olyan elegáns, derűs szép idős párt azóta sem láttam. Esküvőre, temetésre, keresztelőre jöttek el, mindig vonattal, s mivel az állomás messze volt, egy homokfutó hozta be őket a házunkig. 

A finom hölgy egészen más volt, mint a nagynénik, más, mint a rokonságban ismert nagymamák, a neve is idegen név volt, francia, úgy hívták Charlotte néni. A felesége volt Ödön bácsinak, ő hozta a családba. A történetük szokatlan történet volt. A Veszprém megyei kisvárosban is párját ritkította. 

Ödön bácsi hegyes kis angol bajuszt viselt, s valaha egy széplelkű fiatalember volt, akit Pozsonyban a szülei lakatosinasnak adtak. Meg is szerezte a mesterlevelet, de nem fűlt a foga a lakatossághoz, vonzotta a nagyvilág, vett egy utazóbőröndöt és nekivágott. A családja sokáig nem hallott felőle, mígnem végre jött egy képeslap, francia bélyeggel. Abból derült ki, hogy Ödön Párizsig meg sem állt, és ott is maradt. Volt ott akkoriban egy merész vállalkozás. A világ legmagasabb tornyát készültek felépíteni. A hatalmas vasszerkezet építőmestere Gustave Eiffel volt. 

Ödön bácsi – akkor még monsieur Ödön, a valahai pozsonyi lakatosinas szerelőmunkát s jó fizetést kapott az építkezésen. Szükség is volt rá. Mert ekkor már a rue du Vinette sarkán a padlásszobában ahol élt, vele lakott egy szigorú, szép lány, mademoiselle Charlotte Bétancourt. 

1888-at írtak. 

Hogy ki volt Charlotte kisasszony? 

Egy kis táncosnő a Montmartre egy olcsó mulatójából. Ott találkozott Ödön bácsival. A mademoiselle húszéves volt, a fiatal lakatos huszonnyolc. 

A családi legendárium megőrizte a megismerkedésüket is. Ödön bácsi egyik nap a hetifizetésével a zsebében elindult este járni egyet. Nem volt költekezős fiatalember, de nem is verte fogához a garast. A Montmartre aljában kötött ki, egy bárból zene szólt, benyitott. Öt lányból álló tánckar emelgette ott a lábát, egy harmonika meg egy gitár szólt, ennyi volt a zene. A közönség főként diákokból meg környékbeli munkásokból állt, beszélgettek, nem is figyeltek a lányokra. Meghajlás után az egyik lány ahelyett, hogy kiszaladt volna, mint a többiek, kényelmesen kisétált a színpadról. Szép lány volt. Kicsit szigorú arccal, hosszú, nyúlánk termettel. Ödön bácsinak megtetszett, mert a következő szám után megkereste: 

- Mademoiselle, volna kedve velem beszélgetni…?

Így kezdődött. Charlotte Bretagne-ból jött, egyedül élt Párizsban, a mulatóbeli táncból tartotta fenn magát, ebből fizette a szobrászati tanulmányait. Mert mindenáron szobrász akart lenni, Rodin volt a példaképe.

Nem lett szobrász. A történetük nagy fordulatot vett, Pozsonyban folytatódott, mert amikor kész lett a híres Eiffel torony – ott hagyták Párizst, Ödön bácsi hazahozta Charlotte nénit, aki akkor már a felesége volt, Pozsonyba.    

A családja meghökkent a hozomány nélkül érkező párizsi kisasszony láttán. 

– Egyáltalán, honnan jött ez a perszóna? – sziszegték a nőrokonok, s irigyen néztek a kis francia asszonyon mindent, kalapot, cipőt, csipkekesztyűt, selyemharisnyát. Pedig a táncosnői múltról akkor még nem is tudtak. 

Charlotte nénit úgy igazán, soha nem fogadták be. Csak majd az első háború után. Ahonnan Ödön bácsi sebesüléssel kerül vissza. Aztán jött a lakosságcsere, amikor Charlotte a Keleti pályaudvarra tolt vagonsoron mosott, főzött az egész családra. Akkor mondta Ödön testileg-lelkileg összetört édesanyja:

– Fiam, kincset hoztál haza abból a romlott városból…

Mindketten magas kort értek meg, tán kilencven évet. Nem felejtem Ödön bácsi ápolt kis bajuszát és Charlotte néni csipkekesztyűit. Mindig kézen fogva jártak. Ödön bácsi 1950-ben, Charlotte néni 1958-ban hunyta le a szemét.