Ülök fönt a szőlő felső végénél. Egy szöcskét nézek. Első lábait összedörgöli, cirpelő hangot ad. Hirtelen gondol egyet, messzire ugrik. A raklapból ácsolt padot még éri a nap. Délután van, de olyan melegen tűz, mintha még nyár derekán járnánk. Pedig hol van már a nyár dereka… Túl vagyunk augusztus hatodikán. A dinnyék még édesek, de a virágok szirma már megfakult. Legalábbis ezt állította a gyimesi furulyás, Timár Viktor felesége, Juci, akivel egy esztenához tartottunk valamikor, éppen augusztus hatodikán. 

 – Ma van Urunk színe változása. Mától hűvösebbek az éjszakák, a virágok ma hajnaltól elveszítik a színüket. Figyeljétek csak meg… 

Az esztena vagy három óra járásnyira van a Jávárdi pataka völgyétől, túl a gerincen. Menegéltünk abban a mesebeli tájban, a hagyásfenyők uralta, simára kaszált hegyek és völgyek ösvényein, nézelődünk. Az élénk színek, a pirosak, rózsaszínek valóban elmaradtak a rétekről, de a sárga, a lila, a fehér, a halványkék ezer változata ott pompázott a gyimesi legelőkön, a csapások mentén, a bokros erdőszéleken. És ezt a napot fölírta az emlékezetem. Valaha ilyen tájban jöttek az üzenetek a rokonoktól.

– Jövünk ám Szentistvánra!

És jöttek. Nagynénik és nagybácsik, unokatestvérek és keresztkomák, jött mindenki, aki a családból távolba szakadt. Nagyanyám csirkéinek száma alaposan megfogyatkozott ilyenkor. A gyenge rántott csirke volt a büszkesége. Úgy ültette a kotlósát, hogy Szentistvánra hatvandekások legyenek a csirkéi. Kacsát is sütött és persze aranysárga tyúklevest tálalt gyenge grízgaluskával. Hol van ma olyan gyenge grízgaluska… Napokig tartott a készülődés, a dinnyéket a kútba engedték, a pincében várt a házi sör… 

– Szentistvánra ott leszünk…!  

Nem augusztus huszadikára, nem az alkotmány ünnepére, se az új kenyérre. Szentistvánra jöttek. Amikor körül ülték a nagy asztalt, az ebédnél a legidősebb férfi köszöntőt mondott. Az Istvánokkal együtt Szent István királyt, „ki nekünk, magyaroknak első jó királyunk volt…” tisztelettel megemlegette, hálát mondott az ételért, csak azután kívánt jó étvágyat. 

A szöcske vagy visszaugrott mellém, vagy ez egy másik szöcske, cirpel az ízelt lábaival. Kitartóan. Aztán ez is gondol egyet, s ugrik hatalmasat. Akkorát, el is vesztem a szemem elől. 

Ahogy nézek utána, fölemelem a fejem, a közeli pontról a távolba ugrik a tekintetem és úgy vagyok, mint legelőször, amikor innen széjjel néztem. Olyan melegség fog el, olyan fájdalmasan gyönyörűséges érzés, aminek okát sosem fogom tudni. Hogy mi teszi? Nem tudom. Az alattam elterülő táj megdobogtatja a szívemet, összeszorítja a torkomat, s ha valaki most azt kérdezné, mi nekem a haza, hát idehoznám körbe mutatnék, és azt mondanám. Ez. 

Nézem a dombkanyart követő út menti jegenyesort, a vonalzóval meghúzott szőlősorokat, a falut a két karcsú toronnyal, a mezőt, ami hol búzasárga, hol pipacspiros, hol sarjúzöld. Távolban a félsziget tömbjét, a tó fel-felcsillámló vízét. A lágyan ívelő dombok négy helyen engednek utat a szemnek. Négy tükör zárja a szemhatárt, s ez a négy tükör minden évszakban, minden napszakban mást mutat. Körben az erdő, ide hallatszik a forrás erős zubogása, fönt, a romos vár udvarán tárogató szól… 

Mintha megállt volna az idő. Ülök a padon, próbálom eltenni a pillanatot, fohászkodom, csak maradjon minden így, ne történjék semmi. Még ne… 

De az idő nem áll meg. A pillanat elszáll, a tárogató hangja elhal, az élet történik tovább. Seregélycsapat húz el fölöttem, felhőnyi madár. És eszembe jut egy régi augusztusi délután…

A vízben vettük észre a felhőnyi madarat. Alkonyodott, még egyszer beúsztunk a tóba. Már kifelé tartunk, amikor a férjem felkiált.

– Odanézz!

Nem messze tőlünk, gomolygott, majd szétvált, újra összecsapott, megint szétvált ezernyi apró madár. Egy helyben forgott, gömbbé sűrűsödött az élő fekete felhő. Valamit körülfogtak… Ekkor egy ragadozó, tán karvaly, csapott ki a madarak gyűrűjéből. Hajszolta áldozatát, próbálta elvágni az útját a többiektől, de a csapat újra és újra ráröpült. Lentről csak azt lehetett látni, hogy szétválnak, összezárnak, szétválnak, összezárnak. A karvaly ravasz, öreg madár lehetett, már dühös is, de nem adja föl. Pedig a sötét gomolyaggá formálódó könnyű szárnyak újra és újra lenyomták, taszították, szétmentek körülötte, megint tömörültek… A karvaly lett a vesztes. Egy utolsó, könnyedén összesűrűlő fekete gombolyagban elvesztettük szem elől az alakját. Néhány pillanat múlva megverten, lassú szárnycsapásokkal kivált és elhagyta a harc színhelyét. Mindenki egyért…

Csak néztük az augusztusi alkonyatba vetített tanulságos filmet, ami csak nekünk volt film. Seregélyek – mondta valaki mellettünk – tanulhatnánk tőlük. 

Hát így szakították meg gondolataimat a seregélyek. Előtte nagyanyám ebédje volt előttem, vele minden öröme és fáradsága. Keze mozdulata, ahogy lesimította a kötényét, amikor végignézett a vendégek körül ülte terített asztalon. Mert betartották, amit üzentek, mindig pontosan megérkeztek Szentistvánra…