A fiatal házaspárnak kislányuk születése óta volt egy reggeli szertartása. Munkába indulás előtt a férj a felesége ujjára húzta a karikagyűrűt, megcsókolták egymást, így búcsúztak.  

Innentől az idézetek Molnár Júlia Dóra mondatai.

„Nagyon sokat jelentett ez a kis reggeli szertartás nekem. Még nem volt két hónapja, hogy édesanya lettem, és úgy éreztem, a gyűrű segít összekötni az anyaság előtti napokat a jelennel. Volt bennem sok bizonytalanság, rengeteg kérdés, és a gyűrű biztos pontként ölelte az ujjamat körbe. Szerettem rátekinteni, megnyugtatott.”

Egy hideg téli délutánon a kertvárosi sétányon tolta a babakocsit, a kisbaba békésen aludt a meleg bundazsákban, ez az idő a nap talán legbékésebb ideje volt. Korán sötétedett. Akkor már hazafelé tartottak, amikor a kisbaba felsírt, amit nem szokott. Az édesanyja lerántotta a kesztyűjét, megsimogatta a kicsi arcot.

„Még mindig a fülembe cseng a halk pengés, amit hallottam, mintha egy érmébe rúgott volna bele valaki.”

Nem érme volt. Otthon a lakásban a kézmosásnál vette észre, nem volt a kezén a gyűrű. Remélte, hogy a kesztyűben maradt, de ott sem találta. A férje nyugtatni próbálta, meglesz az valahol, de akkor eszébe jutott az a halk pengő hang a sétányon. A gyűrű lehetett.  

„Eldadogtam Márknak, hogy hazafelé jövet lerántottam a kesztyűt, és biztos a gyűrűmet is, visszaszaladok, megkeresem. Felkaptam magamra a kabátot, elő egy fejlámpát, és remegő lábakkal kisiettem. Én nem vagyok egy nagy futó, de két-három lépés után szaladni kezdtem, egyre gyorsabban, míg végre oda nem értem. Sötét volt, csak az utcai lámpák világítottak. Hóbuckás és jeges volt a sétány.”  

A kihalt sétányon elképzelem Dórát, ahogy leszegett fejjel, világítva keresgél. A helyet sem tudta pontosan, azóta bele is taposhatták a járókelők a hóba, könnyes szemmel, szomorú szívvel érezte, nem érdemes tovább kutakodnia.

„A történet itt véget is érhetne. De valójában tulajdonképpen itt kezdődik. Néhány lépés után egy kiskamasz lépett mellém a kutyájával, és megkérdezte, mit keresek. Mikor elmondtam neki, emlékszem, azt kérdezte, „Nagyon mérges lesz a férje, hogy elveszett?” Felnevettem. Megnyugtattam, nem, de szeretném megtalálni. Nekem jelent sokat. „Tessék idetartani a kezét, Jani nagyon ügyes kutya, megszagolja, és segítünk megtalálni.” Jani egy kis, fehér öleb volt, lelkesen megnyalogatott, és nekiindultunk. Két kis imbolygó fénysugár pásztázta a betont. Kétszer-háromszor bejártuk, nem találtunk semmit. Segítőtársam végig biztatott. Elbúcsúztunk. A nevét sem tudom, de remélem, sikerült elmondani neki, milyen hálás voltam, hogy velem volt.”

Dóra sírva ment haza. A férje vigasztalta, hogy még jobban szereti, nem dőlt össze a világ. Ezt ő is tudta, és mégis. Ekkor jutott eszébe, mi lenne, ha megosztaná a gondját másokkal. Föltette a közösségi oldalakra a gyűrű fotóját, leírta a helyet, hátha valaki megtalálja.  

„Hatalmas szeretetcsomagot kaptam válaszul. Reggelre már több mint százan megosztották a bejegyzést, és egymás után jöttek a biztató üzenetek.

„Dórikám, a feleségem mind a két jegygyűrűnket hasonlóan elhagyta, ma tartjuk a 35. házassági évfordulónkat! Tehát ez annak a jele, hogy sokáig lesztek együtt.”

„Én is így hagytam el, jó darabig bőgtem miatta. A férjem azt mondta, ha akarom, még egyszer feleségül vesz.”

„Ott lesz az, nagyon reménytelennek tűnhet, de én húztam már ki egész délutános keresés után a töksötétben zöld köves gyűrűt a fűből! Pontfülbevalót a bolyhos szőnyegből. Nagyon drukkolok!”

„Ez csak tárgy... Az összetartó erő a lényeg, meg a közös út. Szerintem. Fel a fejjel!”

Reggel Dóra újra lement keresgélni a sétányra a babakocsival. Finom porhó esett. Ekkor elszaladt mellette egy kislány, kiabálta, hogy hóangyalt akar csinálni. Az édesanyja alig érte utol, utána kiáltott: Gyere, inkább keressük tovább azt a gyűrűt!  

„Mintha villám csapott volna belém. Jól hallottam? Patakzani kezdtek a könnyeim. Nem volt erőm odalépni és megköszönni nekik, csak néztem, ahogy kézen fogva, lehajtott fejjel pásztázzák az egyre havasabb járdát. Ekkor valaki megkocogtatta a vállamat. Egy fiatal nő lépett mellém, és megkérdezte, én vagyok-e a gyűrűs lány, mert ő itt tanít az általános iskolában, épp kávé szünete van, látta a bejegyzésemet, gondolta, kijön és körülnéz, mutassam meg, merre sétáltam. És ment, és kereste hosszú percekig. Míg őt néztem, keresztezte a pillantásomat egy másik hölgy, rám ismerhetett, mosolygott, feltartott hüvelykujjal biztatott, és aztán leszegett fejjel ment a dolgára, a tekintete jobbra-balra siklott a térkövön. Ő is a gyűrűt kereste. Most, hogy olvasom vissza a hozzászólásokat és felidézem az arcokat, akik ismeretlenül odaléptek, biztattak, vagy egyszerűen csak lehajtott fejjel, keresgélve mentek végig a sétányon, elönt a melegség.”  

Több mint háromezer ember osztotta meg Dóra segítségkérését. Rengeteg ötletet és támogatást kapott. És azon a héten mindig látott valakit, aki a gyűrűt kereste. Idegen emberek, fiatalok, idősek, gyerekkel, kutyával, babakocsival, leszegett fejjel, kitartóan kutattak.  

„A történet nagyjából ennyi. Az első házassági évfordulónkon Márk újra megkérte a kezem, és felhúzott az ujjamra egy gyűrűt, ahogy azóta is minden reggel. Csak egy kicsit különbözik az elsőtől, amit nem is bánok. A másik akárhol is legyen, többé már nem azt jelenti számomra, amit addig a januári délutánig. Most már annak a rengeteg üzenetnek, hívásnak és szeretetnek a jelképe, ami áradt felém. Annak, hogy ha segítséget kérsz, arra igenis érkezik válasz. Micsoda reményt adó dolog ez!”  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemházasságpárkapcsolatcsalád mint pozitív érték