Konrad Lorenz osztrák biológus az egyik kedvenc íróm. Még a hetvenes években született a könyve: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. Az egyik bűnről ezt írja: “Az ember úgy van megteremtve, úgy kódolták, olyan a biológiája, hogy ha a másik embert megpillantja, akkor üdvözli. Köszön, int, kalapot emel. Jelzi: se te, se én nem vagyunk egyedül. A civilizált nagyvárosokban ennek a belénk kódolt parancsnak nem tudunk eleget tenni. Lehetetlenség egy aluljáróból áradó tömeg embereit üdvözölni, vagy jobbra-balra köszöngetni a villamoson. Ám attól, hogy nem engedelmeskedünk a belső parancsnak, elkezdjük rosszul érezni magunkat. Nem tudunk róla, de megváltozik a természetes viselkedésünk, s közben észrevétlen lelkifurdalásban élünk: a stressz első lépcsője.”

Ez a természetellenes viselkedés beszűrődik még az otthonainkba is. Lorenz kellő öniróniával elmesél egy történetet. Barátaik, egy biológus házaspár vacsorázott náluk. Távoli földrészről, Ausztráliának minden lakott helytől távol lévő kutató bázisáról érkeztek. Vacsora közben csöngetnek. Lorenz indulatosan áll föl. „Ki a fene jön ilyenkor?” A házaspár őszinte döbbenettel nézi. Számukra ez a magatartás felér egy káromkodással: nem örülni egy vendégnek – érthetetlen és megbocsáthatatlan.      

Nem olyan régen egy messzi, Tisza-parti kis faluban jártam. Barátaim két kisfiával sétáltunk haza az óvodából. Az úton ismerősök jöttek szembe. Az utca két oldalán a házak kapujában, a kertekben szomszédok, falubeliek. A fiúk apja ide-oda köszön, „Jó napot!” „Csókolom, Terus néni!” „Jó napot!” „Tiszteletem!” – kinek mi dukál. A két gyerek, két kis csikó, poroszkáltak a járdán, begyalogoltak az árokba, kavicsot rugdostak, bottal húzták a kerítést, élvezték a szabadságot. Apjuk után harsogták ők is, „Csókolom!” Ha meg éppen nem harsogták, az apjuk rájuk szólt, „Levente, Gergely, köszönni…! Olyan jó volt őket így látni. Hogy miért? Odatartoztak. A kertekhez, az udvarokhoz, az utcán a többiekhez. Azok meg hozzájuk.

Nemrég feljöttek Budapestre. Életükben először. Nálunk vendégeskedtek. Indulunk be a városba körülnézni, kalandozni. A HÉV megállójában sokan várakozunk. A két gyerek – két rosszcsont – körülnéz, aztán sorban odamennek az emberekhez: Csókolom! Csókolom! S elismerést várva, cinkosan ránk néznek, látjátok, köszönünk!. Apjuk meghökken, aztán zavartan int nekik: „Levente, Gergely, itt nem kell…!”  

Egy közösséghez tartozni, ennek jelét adni, erre támaszkodni – megtartó jó érzés. Hazaérek, megölel a gyerekem, beköszönnek a kerítésen, jól esik visszaköszönni. A villamoson rám mosolyog valaki – jó kedvem lesz tőle. Csak ez az egyetlen, pici gesztus boldoggá tesz pár percre, órára, de lehet, hogy egy egész napra. Két ember között, mondják, a legrövidebb út – egy mosoly. A legapróbb, mégis legnagyobb erejű gesztus, ami képessé tesz a pajzsaink eldobására. Megnyitja azt is, aki kezdeményezi, s azt is, akit elér.  

Dávid Katalin művészettörténész szerint, egyesen megváltás: „Nem kisebb, mint a szeretet mozdulata, amikor eltöröd a kenyeret és megfelezed. Rámosolyogsz egy idegenre, ugyanazt jelzi, jót akarsz a másiknak. Nem nagyra, ilyen apró dolgokra van szükségünk, hogy ne zárkózzunk be saját magunk börtönébe… Nem szabad a félelem csapdájába besétálnunk. Nem szabad bezárkóznunk se a lakásunkba, se önmagunkba.”

Szeretek szembenézni. Nézzünk farkasszemet! – de sokat játszottuk valamikor. De az a játék inkább az erőről szólt, ki bírja tovább. Két ember spontán szembenézésekor összekapcsolódik két tekintet. Mennyi történet van ott, kedvesség, dráma, játék, fájdalom, boldogság. Két összefonódó szempár – és most nem csupán szerelmesekre gondolok –, és érzed, nem vagy egyedül. Hazafelé ezen gondolkodom. Behelyettesítek szereplőket: társat, gyereket, testvért. Igen. Szemembe néz valaki, kollégám akár, akivel sosem szoktunk egymás szemébe nézni – világok nyílhatnak meg.

– Figyeljék meg – mondta egy viselkedéskutató –, az összefont kar kicsit mindig kizár, eltart, elutasít, de legalábbis óvatosságot takar. Jobb azokat a karokat leengedni. Onnan könnyebb kitárni. S akkor már egy lépés megölelni.  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogés akkor elmesélemschäffer erzsébetstressz