Azt hittem, rosszul van. A húsos pult előtt álltunk, megkérdeztem, segíthetek-e. Kinyitotta a szemét, fáradtan elmosolyodott, aztán csak annyit mondott: semmi baj, míg rám kerül a sor, legalább pihenek.

A hatalmas élelmiszeráruházakba ritkán teszem be a lábam, inkább kisebb boltokba járok, zöldségért, húsféléért, tejtermékért pedig a közeli piacra. Ráadásul a mi kis Csillaghegyünkön lelkes polgárok megszerveztek egy termelői piacot, szombatonként ott most már mindent lehet kapni. Híreket is, mindenféle történetet, kivel mi esett meg, szóval igazi régimódi piac, ahol az ember meg-megáll, beszélget, így aztán a bevásárlás fél óra helyett jó másfél óráig is eltart. De ezt valahogy senki se bánja.  

De tegnap mégis bekényszerültem egy ilyen giga áruházba. A kilométer hosszú ösvények mentén két oldalt telipakolt gondolák – az égadta világon minden van. És mindenből sok. És sokféle. Most is, mint máskor, zavarban vagyok. Hol a húsos pult? Hol keressem a kölesgolyót? És a zöldségek? Míg végre betájoltam magam, legalább háromszor körbejártam a futballpályányi terepet, bevallom, én is rádőltem volna a bevásárlókocsimra, ha lett volna. De nem volt, mert egy örömmel felfedezett műanyagvödörbe (már rég akartam venni egy műanyagvödröt) gyűjtöttem a kölesgolyót, a szelet főtt császárt és a többit. A vödröt aztán a pénztárban kellett hagynom, mert hiányzott róla a kód, nekem meg fogalmam sem volt, hogy hol találtam meg, valahol a mosóporok és takarítóeszközök utcájában, így hát nem mentem vissza egy másik vödörért.  

De ez mind mellékes, mert valójában a fáradt negyvenes hölgyről akartam még említést tenni, akit többször láttam a gondolák közt a kocsijára dőlve, elég nehezen vonszolta magát. Végül a kasszánál találkoztunk, teli volt a kocsija, amit olyan lassan, fáradtan tolt ki egy autóhoz, drukkoltam, hogy be tudja pakolni. A kocsim nem messze állt tőle, így láttam, hogy az első ülésen ül valaki. Egy megtermett fiatalember volt, a telefonját nyomkodta. Azt hittem, beteg vagy mozgássérült, de nem, komótosan kinyílt a kocsi ajtaja, és idegeket őrlő lassúsággal kiszállt belőle a tizenhat éves forma fiatalember, hátraszólt a pakoló hölgynek: Anya, csináljak valamit?  

Ha nem hallom a választ, el se hiszem. A halálosan fáradt szőke hölgy ennyit mondott a fiának: Maradj csak, kisfiam, mindjárt kész vagyok...

Hazafelé azon gondolkodtam, hát akkor hogy is van. Mikor rontjuk el a gyerekeket? Vagy nem is rontjuk el őket? Hiszen ez a melák gyerek is kiszállt és csak megkérdezte, hogy anya, csináljak valamit? Annyit kellett volna mondani, igen, gyere, segíts bepakolni. Vagy még előtte: gyere velem bevásárolni. Még előtte, kisgyerek korában elvinni a piacra.  

De valami buta kíméletből életképtelenné tesszük őket. S aztán rádőlünk a bevásárlókocsira és becsukjuk a szemünket. Hogy ne lássunk az orrunknál tovább.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemkamaszgyermekneveléscsalád mint pozitív érték