Kedvesarcú, csinos harmincas nő ült a HÉV-en. Mellette két kislány, majdnem ikrek, de nem, egyik három, a másik ötéves. A mamájuk mosolyogva beszélgetett hol az egyikkel, hol a másikkal. Aztán megszólalt a telefonja. És akkor lehervadt róla a mosoly. Barátnő hívhatta, vele beszélhetett, nem hosszan, és azt is halkan. Végig arról, hogy nincs ideje semmire, se magára, se, hogy elmenjen valahová. Hogy nagy öröm, hogy gyerekei vannak, de végképp rabszolgává lett, nem tudja, meddig bírja így. A férje is szóba került, aki este későn ér haza, alig van velük. Nem tudom, hogy csináltam eddig, ez volt az utolsó mondata, mielőtt eltette a táskájába a telefont. De aztán újra rámosolygott a lányokra. Akkor, ennél a mosolynál jutott eszembe az a régi levél, amit kaptam valakitől, s nem tudom, miért őrizgettem. Talán azért, hogy most ennek a fiatal édesanyának elküldjem. Tudva, hogy igen, bele tud fáradni az ember a boldogságba is.  

Az írás valahonnan a tengerentúlról jöhetett, itt van a gépemen már évek óta. Így szól:

Attól a perctől fogva, hogy a kórházból hazaérkeztünk a két kisfiam kicsi testvérével, egy kislánnyal, a fiúk mindig elsőként ugrottak, ha a baba sírt, nyöszörgött, vagy kicsit gyanús szaga volt. “Valakinek szüksége van rád!”, mondták ilyenkor. Fogalmam sincs, hogy honnan szedték és melyikük mondta ezt először. Eleinte egy kicsit még idegesített is ez a mondat. Ha épp sikerült pár percet elcsennem, hogy lezuhanyozzak, már jöttek is: “Valakinek szüksége van rád! A baba sír!” Vagy ha épp leültem volna, annak tudatában, hogy a kislányom épp alszik, máris hallottam a nyöszörgését, és vele együtt a fiúkat: “Mama, valakinek szüksége van rád!” “Rendben, én is hallom!” Hozzájön, hogy egy újszülöttnek összehasonlíthatatlanul kevesebb az igénye, mint két szaladós kisfiúnak. Valaki mindig éhes, megsebesült, nem találja a zoknija párját, egy ölelést akar, egy puszit, egy mesét. Vannak napok, amik végtelennek tűnnek, a folyamatos készenléti állapot monotóniája végsőkig kimerít.

Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy nekik RÁM van szükségük.  Nem valaki másra, sőt, egyetlen egy emberre sem az egész földkerekségen – csak és kizárólag az ő mamájukra.

Minél hamarabb elfogadom, hogy az, hogy anya vagyok azt jelenti, hogy soha nem kapcsolhatok ki teljesen, annál hamarabb megtalálom a békét az életemnek ebben az őrült szakaszában. Eldöntöttem, hogy a mamaság kötelesség, privilégium és megtiszteltetés számomra. Készen állok, hogy mindig ott legyek, amikor valakinek szüksége van rám – akár nappal, akár éjjel. Anyának lenni azt jelenti, hogy amikor hajnali négykor épp visszateszem etetés után a kislányomat az ágyába, a hároméves kisfiam felsír álmában. Azt jelenti, hogy a férjemmel hetek óta nem volt egy normális beszélgetésünk. Azt jelenti, hogy kávén és hideg ételmaradékokon élek. Mamának lenni azt jelenti, hogy a gyerekeim szükségleteit az enyémek elé helyezem – gondolkodás nélkül. Azt jelenti, hogy az egész testem fáj a fáradtságtól, de a szívem telve van szeretettel.

Biztosan eljön majd az a nap, amikor senkinek nem lesz rám szüksége. A gyerekeim egyszer csak kirepülnek, és a saját életükkel lesznek elfoglalva. Lehet, hogy egy nyugdíjasotthonban töltöm utolsó éveimet, figyelve, ahogy elenyészik a testem. Akkor már senkinek nem lesz rám szüksége. Talán még teher is leszek mások számára. Biztosan meglátogatnak majd, de az ölelésem többé már nem az otthont jelenti a számukra, a csókjaim pedig nem gyógyítják meg a sebeiket. Nem lesz több apró, kitisztítani való csizma, vagy kisuvickolni való biztonsági öv. Nem lesz több esti mesélés. Nem kell már könyörögni senkinek, hogy menjen ki végre játszani a kertbe. Nem kell többé egyetlen táskát sem ki- és bepakolni. Biztos vagyok benne, hogy fájni fog a szívem, és arra vágyom majd, hogy halljam a vékony kis hangocskáikat, amint azt kiabálják: “Mama, valakinek szüksége van rád!”

 Úgyhogy most megtalálom a szépséget a hajnali négy órás etetésben. Csendben ülünk és nézzük a hóesést. Csak én és a kisbabám vagyunk ébren, a szomszéd házak nyugodtak és csendesek. Egyedül mi látjuk, ahogy az árnyak táncolnak a falon. Csak ő és én halljuk a bagolyhuhogást a távolban. Együtt kucorgunk a takaró alatt, miközben álomba ringatom a kislányomat. Hajnali négy óra van. Kimerült vagyok, de minden rendben van, mert neki szüksége van rám. Egyedül rám. És lehet, hogy nekem is szükségem van rá. Hamarosan végigalussza majd az éjszakákat. És ha öreg leszek, lehet, hogy ezekről az éjszakákról fogok álmodni: amikor a kislányomnak még szüksége volt rám, és csak mi ketten voltunk az egész világon.

Élvezhetem, hogy szükség van rám? Néha igen, de sokszor bizony fárasztó, sőt kimerítő ez a folyamatos készenléti állapot. De nem is az a lényeg, hogy mindig élvezzem, hiszen kötelességről van szó. Isten anyának teremtett. Olyan pozíció ez, amely után évekig vágyakoztam. A háromnapos hétvégéken a férjem nem hitte el, hányszor mondják azt a fiúk: “Mama! Mama! Mama!” “Mindig ezt csinálják?”, kérdezte, képtelen révén elrejteni ijedelmét és együttérzését. “Igen. Egész nap, minden nap. Ez a munkám.” És el kell ismernem, ez életem legkeményebb melója.  

Valaha volt időm. Magamra. Most azonban a lábkörmeim segítségért kiáltanak. A melltartóm kicsit máshogy áll. Nem tudok nézőközönség nélkül lezuhanyozni. Elkezdtem szemránckrémet használni. És ez mind az anyaságom bizonyítéka – vagyis azé, hogy valakinek szüksége van rám.

Múlt éjszaka három órakor apró lábacskák hangja ébresztett fel. Hallottam, amint valaki közeledik a szobámhoz. “Mama!” Aztán egy kicsit hangosabban: “Mama!” “Igen!”, suttogtam alig hallhatóan. Hatalmas szünet. A kisfiam óriási szemei villognak a sötétben. “Szeretlek!” És már ment is vissza a szobájába. De a szavai ott maradtak a hűvös éjszakai levegőben. Bárcsak kinyúlhatnék és megfoghatnám és magamhoz ölelhetném azokat a szavakat! Mosolyogva fekszem, és szinte félek, nehogy a lélegzésemmel elfújjam ezt a csodálatos emléket. Lassan visszaalszom, és hagyom, hogy szavai befészkeljék magukat a szívembe.

Egy napon ebből a kisfiúból felnőtt férfi válik. Nem fog senki többé édes szavakat suttogni a fülembe hajnalok hajnalán. Csak az üzenetrögzítő zúg majd, és a férjem horkol mellettem. Nyugodtan alszom majd, hiszen nem kell már síró kisbabákhoz, beteg kisgyerekekhez felkelnem. Mindez emlékké foszlik. Úgyhogy nem ábrándozom többé azokról a napokról, amikor minden könnyebb lesz. Mert az igazság az, hogy noha könnyebb igen, de jobb soha nem lesz annál, ami most van. Most, amikor tele vagyok foltokkal és ételmaradékokkal. Amikor azok a kövér kis karok a nyakam köré fonódnak. A ma tökéletes. “Egyszer majd” egyedül fogok zuhanyozni és pedikűrözni. “Egyszer majd” visszakapom önmagamat. De ma egész lényemet nekik adom, és fáradt vagyok, gyűrött, és annyira szeretnek, hogy mennem kell. Valakinek szüksége van rám.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemanyakisgyermekgyermekneveléscsalád mint pozitív érték