Beleszól azzal a lassú, meggondolt beszédjével, a vásott, játékos hangján: „Szia nagymama!” És innentől az ember már nem tépelődik – ha netán éppen tépelődött – az élet értelmén. Csak várakozik arra a jóra, amiben annyi minden van. Hála, öröm, remény, játék, kíváncsiság, féltés és még sok minden. Pedig nem nagy dolog az egész. Kis beszélgetés egy kisfiúval. Aki a legutóbb ezzel indított.

– Nagymama, sose hittem volna, hogy valamikor ezt mondom, amit most.

Elhallgatott, kivárt, hatásszünet.

– Mi az, amit mondasz?

– Nem fogod elhinni…

Újabb hallgatás, nyilván a végsőkig akar csigázni.

– Bökd már ki!

– Hiányzik az iskola…!

– Na, ne…!

Erre tényleg nem gondoltam. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar jelentkezik a vágy a többiek után.

– De. Képzeld, hiányzik az egész. Az osztály, a barátaim, a focizás, még az órák is Kati nénivel. És nem fogod elhinni…

Itt fölvitte a hangját és megint elhallgatott. Spekuláltam, mi hiányozhat még neki… De nem mondta.

– Na, mi? Mi hiányzik még annyira?

– Képzeld, az ebédek… Összefut a nyál a számban.

– Azt mondtad, büdös az ebédlő…

– Azt mondtam, ételszag van. Az nem büdös. Különben is ezt még elsőben mondtam.

Ez igaz. Elsőben az első nap elsírta magát az ebédlőben, mert mindig a sor végére került. A nagyobbak leelőzték. És már nagyon éhes volt. De Kati néni fogta a tálcáját és előre ment vele és jóllakott. Azóta nemigen tárgyaltunk az iskolai ebédről. De most elterpeszkedett bennem egy sötét gyanú. Lehet valami nyomós oka, hogy ennek a szerencsétlen gyereknek a közétkeztetés hiányzik.

– Te, Bulcsú, adnak neked otthon enni?

– Ajaj! A mama főz. Néha a papa is. Holnap éppen töltött káposztát. Ma akarta, de elnapolta. Még kiflit is sütünk a mamával.

Kiflit? Sütnek? Az én lányommal…?! Jól hallok? Aki hát… drága gyerek, de nem egy kifejezett konyhatündér. Eddig legalábbis nem volt az. Valami itt nem stimmel.

– Mondd még egyszer, mert nem hiszem el! Kiflit süttök? És ehető?

– Nagymama! Isteni! Ropogós, friss, meleg, még a papának is ízlik.

A papának is ízlik!? Hát az akkor… hát az akkor tényleg… tényleg kifli…

– Te, Bulcsú, és ez hogy megy?

Bulcsú alapos, ráadásul – bár még ezt nem tudhatja, nyilván csak érzi, hogy az ördög és az angyal a részletekben lakozik – szóval szereti részletesen elmondani a dolgokat.

– Először kikészítjük a lisztet. Aztán fel kell futtatni az élesztőt… Tudod mi az, hogy felfuttatni?

– Rémlik valami…

És elmondja szépen a langyos tejet, az élesztőt, az időt, a gyúrást, a pihentetést, a nyújtást, vágást, föltekerést… Én meg hallgatom, és sok minden jár az eszemben… Bajok és gondok, bizonytalanságok és bizonyosságok... Ám most csak a kifli van, most teszik be a sütőbe, előtte tojássárgájával bekenik a tetejét… Mindent megtudok…És már érzem a sülő kiflik nyálcsordító illatát…

– Itt vagy, nagymama?

Milyen érzékeny füle van a gyerekeknek. Vagy inkább érzékeny szíve.

– Itt vagyok, hallgatlak, és nem győzök csodálkozni. Az elején el sem akartam elhinni.

– Tudod mit, lefényképezzük a kész kifliket a telefonnal és elküldjük.

– Az jó lesz.

– És majd viszünk kóstolót. Beadjuk a kerítésen.

– Az még jobb lesz…

Kis hallgatás, érzem, hogy valami történt. Elunta.

– Nagymama, most abbahagyom, holnap felhívlak. Te akarsz még valamit mondani…?

– Nem, nem, aludj jól… Még mindig kuckózva alszol?

– Ühüm, azt szeretem, a kuckózást. Szia, nagymama!

Megvárom, míg lerakja. Kattanás. Hogy akarok-e valamit mondani…? Ezt kérdezte. Nem, nem akarok. Ha csak azt nem, hogy várom a holnapot. Az este hat és hét óra közötti időt. Amikor megcsörren a telefon…

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemblog