csalad.hu - Feketeföld Caracasba…
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Feketeföld Caracasba…

Schäffer Erzsébet
2020. máj. 1. 8:00
Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...

Tegnap jött a hír Caracasból. Élt ott egy kincsember. Egy kincsasszony. Ha ezt a jelzőt meghallaná, kézzel-lábbal tiltakozna.

Tűző napsütésben párás, trópusi meleg ömlött ránk, amikor kiléptünk a repülőtér hűvös csarnokából. Isten tudja hány éve, csak azt tudom, novembert írtunk. Agyoncigarettázott hang üdvözölt.

– Szokjatok hozzá, ez most így lesz három hétig!

A hang gazdája megállapíthatatlan korú nő. Lehetett hetven vagy negyven, de lehetett húsz, és volt, hogy egy tízéves kislányt láttam magam előtt. Rövidre vágott haj, a szemüveg mögött hatalmas barna szemek. Karcsú test, nadrág, könnyű blúz, vállán táska, amiben mindig keres valamit. Legtöbbször a cigarettáját. Vagy az öngyújtót.

„Az első éjszakán történt valami kettőnk között, amit se elfelejteni, se pontosan felidézni nem lehet.”

Az első éjszakán történt valami kettőnk között, amit se elfelejteni, se pontosan felidézni nem lehet. Nagyon bírta az éjszakázást. „Én éjjel virágzom, mint a tök” – mondta, és odanyújtotta a poharát.

A férfiak lefeküdtek, ketten voltunk csak ébren az egész házban. A kertből ráláttunk Caracas gyér fényeire. A várost körülvevő hegyek oldalához tapadó, egymáshoz ragasztott házak sötétben voltak. Csak az utcák csíkját jelezte lámpasor. A trópusi éjszaka hűvösödött, bementünk a teraszra nyíló nappaliba. A lakásban gyerekek, unokák, unokahúgok és öccsök hada nőtt föl, nem szólva a barátokról, akik magyarul beszéltek és magyarul álmodtak, de spanyol nyelvükkel mélyen beleágyazódtak már, ahogy ők mondták, a venéz világba.

Akkor még nem tudtam sokat róla. Életének titkát, ahogy bármelyikünk legbelső rejtélyeit – ki tudja, megfejti-e valaki valaha. De az olthatatlan hűségéről és megvalósult álmairól már akkor, az első este is sejteni lehetett valamit. Néztem a caracasi ház könyvespolcát, rajta a klasszikus és az akkori magyar irodalom legnemesebbjei – agyonolvasva. Hatalmas lemezgyűjteménye értő válogatás a magyar zenekultúra kincseiből.

– Csuda gyűjtemény…

Hátradőlt és beleszívott a cigarettába.

– Hazajártam. Minden évben vittem a gyerekeket is. Ott éltünk az öreg balatoni nyaralóban egész nyáron. Én amikor csak lehetett, jártam a magyar világot. Kerestem, kutattam mindent, ami az enyém. Emberben, zenében, könyvben. Mentem és éltem és a véremmé pároltam odahaza szavakat, dallamot, ételt, levegőt, vizet, mosolyt és földet és szerelmet. És idehoztam, amit csak tudtam. Feketeföldet, zacskókban. Itt vörös a föld. Anyám, amikor meglátta, azt mondta, nem akarok ebbe a vörös földbe temetkezni. Így bírtam ki…

Akkor-e vagy egy másik alkalommal, már nem emlékszem, együtt voltunk egy mesés vidéken. Húsz fergeteges lábú fiatalt kísértünk, a százhalombattai néptáncosok egy csoportját. Cumanacoa a karib világ nyüzsgő kisvárosa egy vadregényes hegy, a Turimiquiri lábánál fekszik, ide várták a helyi táncosok a magyarokat. Most nem mesélem el a lámákat az utcán, a kopott kis szálloda portásának szerenádját, ami természetesen hősünknek szólt, egyetlen forró délelőttöt idézek csak fel.

Egy városszéli iskolába vártak minket. Dél volt, meredeken tűzött a nap, árnyék sehol, valami hevenyészett baldachin árválkodott az iskolaudvar végében. A kaputól végig fehér inges gyerekek álltak sorfalat, integettek és vihorásztak, nagy betyárok. Elrendeződtünk. Vékony fiatal férfi volt az igazgató, égő szemű. Felállt, üdvözlést mondott, Enikő fordította. Aztán elcsuklott a hangja…

„És két kiskölyök egy nyikorgó, rozsdás dróton fölhúzott a frissen hántolt rúdra egy piros-fehér-zöld zászlót.”

Mert a fiatal égőszemű igazgató mellől fölállt három fekete karibi öregember. Egyik valami nyírettyűn, másik egy lehangolódott zongorán, harmadik egy szájharmonikán elkezdtek valamit játszani. És ezzel egy időben két kiskölyök egy nyikorgó, rozsdás dróton fölhúzott a frissen hántolt rúdra egy piros-fehér-zöld zászlót. Ekkor már ráismertünk a magyar himnuszra. És ekkor már sírt és tapsolt és ölelkezett az egész társaság, a magyar táncosok, a tolmácsunk, a kiskölykök és könnyezett az égőszemű fiatal igazgató is.

– Na, látod, ezek a venézek! Nehezen mozdulnak, de ekkora szívük van! – mondta kis idő múlva Enikő és nagy nehezen megtalálta a táskájában, amit keresett. Rá is gyújtott.

Azon az első éjszakán, amikor a pálinka már elfogyott és az ember ismeretlenül még csak kóstolgatja egymást, Enikő játékot ajánlott.

– Énekeljük el a legkedvesebb énekünket. Kezdjük el egyszerre!

Háromra intett és a caracasi éjszakában mindkettőnk szájából ez a dal hangzott fel:

„Meg kell a búzának érni,

Ha mindennap meleg éri,

Meg kell szívemnek hasadni

Ha mindennap bánat éri…”

Tízezer kilométer távolságból, ismeretlenül ugyanazt énekeltük. Egymásra néztünk. Talán sírtunk, talán nevettünk, de hogy kerestünk még egy korty pálinkát, az biztos.

Emlékszel, Enikő…?