Maszkban az arcomon szállok fel a hévre, a reggeli csúcs már lecsengőben, de azért a kocsi tele. A legtöbb utas feje lehajtva, sötét tekintettel, elszántan nyomogatják a kütyüket. Egyszer csak fölpezsdül az élet…                    

Egy csapat gyerek száll fel, két tanító nénivel. Rózsaszín, kék, sárga, türkíz sapkák, fülek, bojtok, pomponok pompáznak, aki talál helyet, az leül, a többiek ott topognak az idősebb tanítónéni körül, fogják a kapaszkodót, meg egymást, nem jönnek hátrébb, pedig ott még van hely. Itt, nem messze tőlem a másik tanítónéni áll, nem beszél, legfeljebb rövid parancsszavakat mond néha a szája. Egy piros meg egy kék sapka épp előttem ül, letolom hát a maszkom, az ember mégse álcázza magát egy gyerek előtt, s megkérdem:

– Másodikosok vagytok?

– Ó, nem – nevet a piros sapka –, elsősök!  

– És hova utaztok, elsősök?

– A játszóházba. Ott lesz a Mikulás!    

Bólogatok, tényleg, ma jött meg, és végignézek a vidám, zsizsegő sapkákon, ahogy ide-oda forognak, beszélgetnek, néznek, csöndben vannak – egyik helyesebb, mint a másik. Nem is értem, hogy a sok elszánt utas a kütyük helyett miért nem a sapkákat, s alattuk a gyerekeket nézik. Pedig jobban járnának. Lám, a közelemben az előbbi piros sapka rám néz és azt mondja:

– Tetszik tudni, csak egyet nem értek. Se hó, se jég, se rénszarvas, hogy jön akkor ide a Mikulás szánkója?

Hát ez fogas kérdés, hirtelenjében nem is tudom, mit válaszoljak. De válaszol helyettem a szemben ülő kék sapka.

– Egy lehetséges. Repülőn jön.    

Kicsit hallgatnak. Aztán a piros sapka őszinte aggodalommal a hangjában ezt mondja:

– Szegény Mikulás, már ő is kénytelen szennyezni a levegőt...  

A kék sapka megértőn, s megbocsátón bólogat.

– Mit tehet? Különben nem érne ide…  

Ebben aztán megnyugodnak, több szó nem esik, szól helyettük elöl az idősebb tanítónéni, hangosan szól, hogy mindenki hallja:

– A most következőnél leszállunk. Van idő, de azért igyekezzetek.  

Ahogy megáll a hév, az ajtónál segíti a gyerekeket. A mi tanítónéninkre itt hátul csak pár gyerek jut, ő is szól hangosan:

– Leszáll, nem kiabál! A falhoz!

S a rózsaszín, kék, piros, sárga, türkíz, pöttyös és csíkos sapkák, a bojtok és pomponok leszállnak, és szépen odaállnak a falhoz. Kettesével. Akkor is odaálltak volna, ha a tanítónéni így mondja:  

– Leszállunk gyerekek, álljatok oda a falhoz!

De talán mindegy is. Senki nem figyelt erre az apróságra. A bojtok és pomponok gazdái már a játszóháznál járnak, ahová repülőn érkezett szegény levegőt szennyező Mikulás.  

Hazafelé, hogy irigyeltem a piros meg a kék sapkást. Volt egy kérdésük, és azonnal megtalálták rá a választ. Szeretnék néha elsős lenni. Mindegy, hogy piros vagy kék sapkában.  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemblogmikulásünnepgyermekneveléskisgyermek