Hajnali rorátéink

Nem csángónak nevezi magukat, ahogy általában mondják, hanem moldvai katolikus magyaroknak. Merthogy azok. Tanultsága szerint néprajzkutató. Mély, megélt hite van, a másik ember iránt megértő figyelme – jó volt vele együtt lenni. Az adventi várakozás is szóba került, s mindkettőnk közös élménye, a karácsonyt megelőző rövid misék, a hajnali roráték. Egyszer megírtam erről az emlékemet, s ez most olyan szépen összecsengett.  

Laura meséli.  

- Nekem ez a kedvenc időszakom. Az ember részese lesz, hogyan lesz a sötétségből világosság. Nálunk nagy-nagy telek voltak. Volt, hogy befedte a hó az ablakot. Odakint koromsötét. Ebből a sötétségből indultunk rorátéra. Reggel hatkor az egész család. Az a ropogás, az úttörés a hóba! Egy játék volt, nem csata, nem küzdés. Finom, méltóságosan nehezített út a templomig. És nem volt két egyforma hajnal… Volt ködös, csípős, volt füstszagú, volt csillagos, zúzmarás, jeges. De mindig odaértünk. És bent az imádságban töltött fél órában nem kellett semmit csinálni, csak lenni. Nem tudtunk letérdelni, annyian voltunk. És hazafelé már világosságban tapostuk a havat. Advent volt, várakozás. És most megint. Újra és újra. Az élet rendje szerint.

                                                                           ----

Az én emlékeim is kislánykoromból valók. Kis faluban laktunk. Korán keltünk…

Hová lettek azok a hajnalok? Ki keltett, finoman rázogatva minket az ágyból? Hogyan hagytuk oda a meleg dunyhát a vaksötét szobában? Mosdottunk a jeges lavórban, kapkodva szedtük hideg göncünket, nem adott még meleget a sparhelt.    

De valaki nálunk is korábban kelt. Pattogva égett a gyújtós a kihűlt platni alatt, s ebben a pattogásban benne volt a forró reggeli tej ígérete, az olajban sült pirítósé. Ha majd hazaérünk… Hogyhogy nem bántuk akkoriban, hogy a pirítós nehéz szaga betölti a konyhát...

Nyikorgott a kiskapu, a sötétben meg a ködben nem láttunk a szomszéd házig se, legfeljebb nagykendős öregasszony árnyakat, azokat is majd csak a templom felé vivő kaptatón, ahol lehagytuk őket halk csókolommal.  

Szuttyogott a latyak magas szárú cipőink talpa alatt, vagy törtük a tócsák szemére fagyott hófehér szemfödelet, s hányszor ropogott a hajnali hó a lábunk nyomán szikrázón, fehéren. Hogyan volt, hogy gyerekkorunkban, gyakorta már adventkor előre küldte szakadó dunyháit az ég.

Akkor már várakoztunk. Ki tudja, hogyan fogalmazta meg a gyerekszív azokon a decemberi hajnalokon, hogy mire vágyik, míg tapossa egyik reggelt a másik után.  

– Az egy tett, hogy eljöttök a rorátéra. Azt nem mindenki teszi meg, látjátok. Hogy felkel hajnalban, ruhát ölt, s elmegy a templomba. Ahhoz ember kell, s akarat, gyerekeim…  

Ezt mondta a papunk, aki tanár volt, apadhatatlan kút a bölcsessége, de akit botorul elhagytam, s csak a betegágyához találtam vissza. Sokára.  

Talán meg se fogalmaztuk, hogy várakozunk. Mégis, tele voltunk vágyakozással. Várakoztunk a hóesésre, a patak hátát borító jégpáncélra, a disznóvágások perzselő, meleg tüzeire, az ujjunkra húzott forró malackörmökre, dió pattanó héjára, az olvasztott cukormáz édességére… Az ünnepre. A születésre. A titokra. A Kisjézus jászolára, a meleg szobában a karácsonyfa illatára, alatta a zizegő szalma aranyos kupacára, a gyertyák fényére, az énekre, amit dörmögve kísért apám, sose hallottam énekelni máskor, csak karácsonykor.  

És persze vágyakoztunk az ajándék után. Az ajándék után, ami titkot hordozott, a szeretet és odaadás titkát, de ezt akkor még nem értettük. Nem is kutattuk. Csak éreztük, hogy van valami a karácsony körül, ami túlmutat bejglin és szaloncukron, de még a hajas babámon és a testvérem kis teherautóján is messzebbről üzen valamit.  

Így volt. Várakoztunk. S a várakozás tisztára söpörte a lelkeket. Mert az ember a várakozásban figyelni kezd. Elcsöndesedik. Más lesz a fontos, vagy más is fontos lesz a számára. Valahogy úgy, amikor egy kisbaba készülődik. Ott legbelül. Kell a körülötte élőknek az a kilenc hónap. Kell, hogy megszülessen a vágy, a kíváncsiság, a feltétlen odaadás az után a kis jövevény után. Kell a megszentelt idő. És a várakozás ideje, a vágyakozás percei, ha nem is tudunk róla, megszentelt percek.  

Valami történik az emberrel, amikor valakire vagy valamire vár. Ebben az „azonnal mindent akarok” korban szinte illetlen mondani, hogy én úton lenni például, lassú vonatokon, sokáig, szeretek. Talán, mert már tudom, a megérkezéshez idő kell. A régiek gyalogoltak, lóra ültek, szekérre, batárra, tengerjáró hajóra, és utaztak hetekig. S az utazás hosszú ideje alatt szárnyat bontott bennük a vágy:

- De jó lesz már megérkezni! Megölelni végre a rég nem látottakat…!

Ezért nem indultak útnak áldás nélkül. Böjt után az első falat, hóban, metsző hidegben gyaloglónak a meleg szoba, szomjas vándornak a pohár víz. A szerelemben is a leggazdagabban hullámzó érzelmek a beteljesedés előtti hosszú várakozás érzelmei. 

Meg kell tanulnunk vágyakozni…

Advent ideje van. Az ember elcsöndesül, magába néz, ha van rá alkalma, fűszeres forralt bort kortyol, süteményt süt, beteget, barátot látogat. A fogyasztó az áruk földíszített szentélyeiben vásárol, tolong, ajándékot halmoz ajándékra. És milyen a karácsony üzenete… Még ebben az izzadságos igyekezetben is meg-megcsillan néha bennünk a vágyakozás. Valami méltóra. Hogy pakkok és plázák reménytelen, izgatott hatalmán túl, végre eljussunk a karácsony belső békéjéig. De ehhez oda kell hagynunk magunkból egy darabot. Nem könnyű. Oda kell hagynunk magunkból valamit, hogy végre megtanuljunk vágyakozni az után, ami már rég a miénk.  

Én gyerekkorom hajnali rorátéira.  

Ott ülök télikabátban, kiscsizmásan. Két copfom között nézem, ahogy öreg papunk csak áll görnyedten és nem fárad el újra és újra elújságolni a karácsony hírét: Örömet mondok. Nagy örömet néktek…