Egy alkalommal erősen hegyeznie kellett a fülét, mert a kiszemelt atyafiak igen halkan adták-vették a szót. Na, ma nem kell hallgatózni. A köztéri mobilozók olyan hangosan beszélnek, mintha egyenesen embertársaikhoz intéznék olykor meglehetősen intim közlendőiket. Én sem hallgatóztam. Elég volt ott lenni. 

Sapkája fejébe húzva, alacsony, kedvesarcú lány. Kora: lehet tizenkilenc, de lehet huszonkilenc is. Este tíz óra van. A héven kevesen ülünk. A lány fejét lehajtva, az ölébe beszél. Félhangosan. Készüléket nem látni. Pedig biztos ott van.  

– …én soha nem kérhetek semmit. Nem veszed észre, ahogy megszólalsz, mindenki ugrik, jaj, a kis hugicának itt van, tessék, és rohannak vásárolni. Ezt csinálta a nagyi, ezt csinálták anyáék és ez van most is. Ne dumálj, most végre kimondom. Ha pénzt kaptál, és sokszor kapsz, azt a sok szarságot, amit összevásárolsz, senki nem teszi szóvá. A hülye ruháidat egyszer fölveszed és kidobod… hát én ehhez nem asszisztálok. Keress más lakást, elég volt, nem akarok a csicskásod lenni. Ennek vége. Kinyomtam! 

És kinyomta. 


                                           ---- 
 

Negyvenes hölgy, fiatalos, tudja, hogy jól néz ki. Cakkosra vágott félhosszú vörös haj, fitos orr, erős száj, hangsúlyosra rúzsozva. Ahol megjelenik, odakapja a fejét férfi is, nő is. Hangosan beszél, kellemesen mély a hangja. Tudja. Nincs híján színészi eszközöknek. Két beszélgetést is bonyolít. Az elsőn őt hívják.   

– Csak nem maga az… Igen? Eszébe jutottam? Ó, drágám, ne túlozzon, az sosem állt jól magának. Hogy én? Én nem túlzok, kimondom, amit gondolok. Ja, az lehet. Jobban szeretné, ha mellébeszélnék? Az nem az én formám, ennyire már ismerhet… Hogy ma? Ma nem jó. És holnap sem. Hogy várakoztatom? Ó, dehogy, csak gondolkozzon… Bocsánat, hívnak a másikon. Majd keressen! Ölelem, ühüm, persze, igen, úgy… 

Hátra dobja a haját, a telefont lerakja a vonat kis asztalkájára. És máris hív valakit. 

– De jó, hogy fölvetted! Tudod, milyen hálás vagyok?! De, hogyne! Ne szerénykedj, az igenis nagy tett volt, hogy a város másik végéről idejöttél érte. Bepakoltad a kocsiba és elvitted. Evett jól? Jaj, de édes! Sétáltatok is? Hát tényleg drága vagy! Hálás vagyok, gondolhatod. Nem kellett felborítanom semmit. Nem tudom, kire hagyhattam volna! Holnap nincs gond, vele leszek délelőtt, kimegyünk a levegőre. És tanul is. De! Már kétszer voltunk! Nagyon élvezi. A legjobb kutyaiskola, ajánlom bárkinek! Köszönöm még egyszer, drága! 


                                   ---- 
 

Kislány ül a zónázón, mennyi lehet? Egy évvesztes hatéves. Vele szemben két fiatal barátnő. Az egyik a kislány anyukája. Nagy beszélgetésbe merülnek, a gyerek láthatóan magányos, néha kezdeményez valamit, anyja térdére teszi a kezét, föláll, odasimul hozzá, kérdez valamit – minden lepattan a csupa érdektelen dologról: tévéműsor, kolléganő cipői, hogy érték el a vonatot – a kislány, mintha ott se lenne. A gyerek lassan föladja és pakolni kezd a rózsaszín kis táskájából. Amit elővesz, maga mellé teszi az ülésre. Beszél hozzájuk.  
– Ez itt radír, ez egy cső, ez egy rúzs, ez hegyező, ez gomb, ez telefon. Na, akkor telefonálok! 
És füléhez szorítva a kis játék mobiltelefont, kiabálva beszélni kezd. 
– Halló anya! Itt vagyok! Hallod? Itt vagyok, veled szemben ülök! Halló?! Látsz engem? Én nem látlak téged, de tudom, hogy itt vagy. Halló?! Még mindig nem látsz? Mi a fene van a szemeddel, hogy nem látsz engem? Halló!!! 
Ekkor már fölállt és az anyukája fülébe hallózott. Az végre ránézett a gyerekre és inkább csodálkozva, mint dühösen rászólt: 
- Mi a fene ütött beléd, hogy itt kiabálsz?! 
                                      ---- 
Advent ideje van. Békesség. Várakozás… 

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemblogünnepirodalomdigitális technológiafiatal