Évekig viseltem. Aztán lett egy kötszövött szürke. A barátnőm hagyta rám. Hol a vállamat melegítette, hol a derekamat. De lehet kisbabát belekötni, hideg padon meg alkalmas párna. De használtam fejpárnának is. Nagy szélben áldás, a fejemre kötöm. Dús sálként betakarja a nyakamat. Egyszóval univerzális találmány, régi parasztasszonyok viselete. Terjesztettem is a becsületüket, amerre csak jártam.  

Nem tudom, hogy van ez. Egyszer csak megszületnek pillanatok, nyomukban történetek kerekednek. Ne tartsanak szerénytelennek azért, amit most mesélek. 

Két ablak között van az íróasztalom. Két öreg ablak között. Két szigeteletlen ablak között. Az egyik az utcára néz, a másik a szomszéd ház falára. Hetek óta, amióta hűvös van a lakásban és lassan fűteni kell, én egy vastag, sötétbarna berlinerkendőben ülök. Olyan, mint egy kályha, úgy melegít. Nem csak a hátamat, derekamat, combomat melegíti. A szívemet is. Egész valómat.  

Ezt, a harmadikat, kendőim legszebbikét Kiskőrösön kaptam. Valamikor régen. Ott meséltem a könyvtárban. A berlinerkendőimről is, meg a valaha élt gazdáikról. Nagyon sok könyvtárban, klubban, kávéházban, baráti társaságban mesélek évek óta, s talán mert a könyvek megtalálják az olvasóikat, igen-igen kedves nekem a hallgatóság mindenütt. Egy-egy este után, ha visszagondolok, hazafelé a vonaton felidézem az arcokat, az odaadást és a figyelmet a szemekben. Felidézem, igen, a nevetéseket, s a történetek, a mesék, vagy éppen a hallgatások nyomán felszáradó könnyeket – és eltölt valami nehezen megfogalmazható érzés. A hálának, az örömnek, a szolgálatnak és a köszönetnek egybefonódó érzése, ami akkor támad az emberben, ha együtt vagyunk. Ha sikerül a találkozás, lélektől lélekig. És mintha sikerülne. Békéscsabától Tapolcáig, Karcagtól Szombathelyig, Bácsalmástól Szigethalomig… Hosszan sorolhatnám mindegyiket. És tudom, csak addig megyek, amíg alkalomról alkalomra bennem is megszületnek ezek az oda-vissza szóló, lélektől lélekig érő találkozások. 

A kiskőrösi búcsúzkodásnál odajött egy magas, vékony asszony, emlékeztem rá, hol ült a teremben. Azt mondta, hazaszaladok, kérem, várjon meg… Amikor visszajött, egy nagy csomag volt nála.  

– Fogadja el tőlem. A fekete, meg a szürke kendője mellett legyen egy harmadik… 

Kinyitottam a csomagot, egy sötétbarna ünneplő berlinerkendő volt.  

– Ó, nem, ezt nem szabad…  

– Az anyósomtól két kendőt örököltem. Az egyik megmarad nekem… 

Csak elfogadtam. Hát ezért melegít most engem a vastag, barna kendő. Néhai Viczián Zsuzsanna ünnepekre tartogatott gyönyörű berlinerkendője. Akitől az ajándékot kaptam, tanárnő. Irénnek hívják. 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélembloglelki egészségkapcsolat