Ómamánál minden más volt - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Ómamánál minden más volt

Schäffer Erzsébet
2021. júl. 16. 5:00
Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...

Mai nagymamáknak írom gyerekkori emlékeimet. Azért, hogy megerősítsem, amit úgyis tudnak. Hogy nem kell sok. Nem kell tűzijáték. Nem kell pénz. Az unokákkal való nyári együttlétben az együttlét a fontos. Egy tésztagyúrás, egy reggeli piacozás ma is tud olyan élmény lenni, mint évtizedekkel ezelőtt az én gyerekkoromban. Mert van, ami nem változik és soha nem is fog változni: a nagyszülők és unokák egymás iránti titokzatos vonzalma.

Nem számított a tömött vonat, se a bőröndöket föltúró vámosok mogorvasága, nem számított semmi, tudtam, ahogy kigördül a vonat a Lőkösháza-Curtic határállomásról és elpöfög Arad felé, még egy kis idő, és megérkezem. Temesvárra.

Falu helyett város, benne villamos, sokféle nyelven beszélő emberek, más szagok, más hangok, még a reggeli ébredés is más volt, mint odahaza. De nem csupán a keretek. Ómamával este sokáig lehetett beszélgetni, és időtlen ideig reggeliztünk, addig, ameddig csak kedvünk tartotta. És nem bent a konyhában, hanem kint a szaletliben. A szaletli egy macskaköves udvarra nézett, néha bekönyökölt egy-egy szomszéd, ómama mindenkivel váltott pár szót, engem is bevont a társalgásba. De sose erőltette, hogy beszéljek, nem nyaggatott, na, mesélj a néninek, milyen kislány az én unokám? És nem kellett verset mondanom ismeretlen embereknek, mert azt szívből utáltam.

Ebben a másik világban az én nagymamámon selyemruha feszült, a hóna alatt nedvességfolttal, aminek kölnivel vegyes ómamaszaga volt. Egyenes derékkal, karján kosárral ment a Prayer utcán, így fogadta a boltos segédek, vicék és a sarkon az öreg kárpitos köszöntését.

Kisztihand, Karola, látom, megjött az unokája!

Mert ekkor már ott feszítettem mellette, együtt mentünk a pékhez, a piacra, és ott se sietett. A bodegánál megálltunk, sült kolbászkákat vett kenyérrel, magának egy pohár hideg sört, nekem egy limonádét. Jó volt vele lenni. Csak néztem, a kofák hogy szerették ómamát, pedig mindig alkudott az árból. Nagy tételben vásárolt. Tucatnyi csomag zöldhagymát vett, talicskával tolták utána a krumplit, a zöldséget, csöves kukoricát. Tömbben vágatta le a vajat, szakértelemmel tapogatta a lábuknál összekötözött tyúkok mellét, míg egy párat ki nem választott.

– Majd meglátod, micsoda leves lesz ezekből a gyönyörűségekből! Szereted a tyúkhúslevest?

Nagyon szerettem. Hosszú tésztával. Együtt gyúrtuk ómamával, jó volt fogdosni a puha tésztát, nem szólt rám, hogy tegyem le, hagyjam már abba, mossak kezet és menjek játszani.

Nem mondta, hogy segítsek, csak úgy odaszólt:

– Emeld le kislányom, a fedőt! Hozd ide a mákdarálót! Ott van, a kredenc aljában, megtalálod…!

Együtt kopasztottuk a két tyúkot, amit a piacon vettünk. Otthon bár sok csirkét, tyúkot vágtunk, soha nem voltam részese a munkának. Ómamánál ott lehettem mindig, ahol ő, ez volt a nyaralásban a legjobb.

Ezek a nyári vakációk, így visszatekintve, nem hoztak semmi szenzációt. Ómama élte a maga életét, azokban a hetekben szoros közelségben velem, és ez pont elég volt annak a tíz év körüli kislánynak, aki a nyarakat azért várta, hogy Temesvárra utazhasson. Mert az együttlét, ómama nyugalmas figyelme, a részvétel az életében, ez volt a nyarak ajándéka.

Egyszer majdnem kaptam tőle egy pofont. Egy poffot, ahogy ő mondta. Éjszaka volt, állt a kapuban és várt. Én meg késtem. Kerek egy órával később értem haza, mint ahogy megbeszéltük. De akkor már tizenhét éves voltam és szerelmes. A Bega-parton andalogtam egy fiúval. A fiúnak sötétkék szeme volt és egyetemre járt, és moziba vitt, és fagylaltozni.

Ómama állt a sötét kapuban és azt mondta, ha a lánya lennék, akkor most adna egy poffot.

– Szerencséd, hogy az unokám vagy! – mondta és megölelt. Odabent terítve volt az asztal, hideg rebarbara-kompót volt, sült hússal.

Ültünk az asztalnál, ómama is csipegetett, nézte, ahogy falok, és mesélt. Mesélt arról, ő hogyan késett el esténként, mesélt a fiatalságáról, csókokról és pofonokról, reményekről és csalódásokról.

Hallgattam, és azt kívántam, ne érjen véget soha ez az este. Ki is tart máig. Most már hozzánk jönnek az unokák. Leszek-e vajon olyan nagymama, akit soha nem lehet elfelejteni…

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?