Az élet úgy hozta, hogy mindössze két pár nagyszülővel rendelkeztünk. Vagyis hát a gyerekeink birtokoltak két pár nagyszülőt. Voltak a Gödi Nagyiék, és volt a Csobánkai Nagyi. Csobánkán a Nagypapa még megvárta a harmadik unokája érkezését, de a térdén már nem lovagoltathatta. Korán elment. Így a Csobánkai Nagyi egyszemélyes intézménynek számított. De kitett csapatnyi nagymamát, sőt nagypapát is!

„Eddig semmi baj nem volt!”

Sajnos a múlt idő ma már négyszeresen igaz, így ez a mostani emlékezés hálás, olykor szemtelen, de szívbéli köszönet mind az apai, mind az anyai felmenők iránt. És valamiféle szembenézés önmagammal, hogy a neheztelés, kritizálás, rosszallás, amit akkor szülőként olykor éreztem a nagyszülők nevelési gyakorlata iránt, most, amikor én is nagymama lettem, visszaköszön. Mert ma már értem, miért mondta ingerülten a Csobánkai Nagyi, amikor szülői aggódásom hevületében váratlanul megjelentem a kis házában, ahol ő a három óvodáskorú gyerekünkkel „nyaralt”:

– Amíg nem jöttél ide, semmi baj nem volt velük! Tessék, most, hogy látnak, megbolondultak…!

Persze senki nem bolondult meg, csak anyukám hétköznapi menete fordult föl fenekestül. A szabályok ellazultak, ott voltam háttérnek, s hiába adtam igazat a Nagyinak, a gyerekek érezték, hogy lazulnak a korlátok. Így egy nap után el is köszöntem, senki nem reklamált, anyukám a maga szókimondó stílusában ezzel köszönt el:

– Ha otthon maradsz, két veszekedést megspóroltunk volna!

Így volt, igaz volt.

A szülők váratlan megjelenéseit vannak nagymamák, akik jól viselik, mások rosszabbul. Bevallom, kezdő nagymamaként én is a mások (merevebbek) közé tartoztam, de aztán, mire a hetedik unoka is megérkezett, már saját érdekemben is rugalmassá lettem, az unokák érdekeiről nem beszélve. És egyszer csak nem volt nehéz belátni, hogy mint nagymamának, nekem nem kell szigorú tanító nénit alakítani, éppen elég, hogy szeretem őket. De: értem anyukám akkori kifakadását.

Kuplék és szilvásgombóc

Gödön más élet folyt. Volt homokozó, kint az utcán biciklipálya, némi gyaloglás után Duna-part. Egyre kellett vigyázni: a nagy kertre, mert Nagypapa minden négyzetcentimétert beültetett és megmunkált, vonalzóval húzott ágyásai közé csak libasorban lehetett menni, viszont volt málna és eper, újhagyma és korai cseresznye. Krumplibogarat és ribizlit lehetett szedni, és sóskát, egrest és isteni sárgabarackot. Ősszel almát és körtét és volt néhány tőke szőlő is. Amikor Nagypapa elment az ő mennyei veteményesébe, Gödön több lett a fű és a virág, de a Gödi Nagyi keze alól még ontotta kincseit a kert. Akkor már a legkisebb unokája volt gyakori vendég nála.

Fanni és a Gödi Nagyi szoros szimbiózisban éltek. Ősidők óta, azaz ismeretségük kezdetétől madárkáztak, ami annyit jelentett, hogy attól a pillanattól, amikor Fanni beszélni tudott, sokat voltak együtt. S ha együtt voltak, akkor a Nagyi dunyhás ágya puha fészekké lett, ott folyt a madárkázás, lásd cirógatás, ölelkezés, csiklandozás, nyakba bújás, eszkimópuszizás és egyéb nyalánkságok. A legkisebb unoka így sokat volt a Gödi Nagyival, ott is maradt nála néhány napra, jó pár éjszakára. Század eleji kuplékat tanult és degeszre tömte magát szilvás gombóccal, nagyokat kacarásztak és este még kimentek a kertbe denevért lesni.

Unoka az asztal alatt

Gödön hangos bandázás, homokbombás várostromok, tiltott csokizás folyt, ott sokat voltak a gyerekeink. El is kanászodtak volna, de ott volt Nagypapa, aki nagy lelkével és hirtelen haragjával maga volt a pedagógiai tekintély. Annyira, hogy egy paradicsomleves megevésének megtagadása után az egyik szeretett unoka akkora pofont kapott, hogy már nem kellett megennie a levest, mert az a tányérral együtt az asztal alatt landolt. Vele a gyerek is. Mi, szülők akkor nem mondtuk, csak gondoltuk, hogy ezt azért nem kellett volna, de átkerülve a nagyszülőség bűvös köreibe, más megvilágításba kerülnek a… a paradicsomlevesek. Is. Az unokaszerelem ettől nem csorbult, ha szóba kerül, széles vigyorral emlegetik a nagyapai pofont.

Nálam ez nem fordult volna elő!

A Csobánkai Nagyinál ritkábban vendégeskedtek. Ott rend volt, este a ruhák összehajtogatása, felkeléskor ágynemű felrázása és beágyazás, utána viszont sajtos meleg szendvics, na, meg a kedvenc mákos tészták, ugyan némi szigorúsággal, tanmesék és tanulságok levonásával megcukrozva. De bőven voltak nagyanyai mesék a gyerekkorból, a sütőbe rejtett és megsütött cipőkről, a jégbe szakadt és szerencsésen kimentett unokatestvérekről, megnyert táncversenyekről, és meszesgödörbe ragadt ünneplő szandálról. A vastaghéjú narancs és a kapzsi kislány története meg élvezetes tanmese. Mert a kapzsi kislány a Nagyi volt. Ezekre a történetekre máig emlékeznek a családanyákká és apákká lett unokák. Talán jobban, mint a tündérmesékre. Csobánkán le kellett feküdni ebéd után és nem volt svindli, mint a vajszívű Gödi Nagyinál. Viszont ott álltak sorban a Nagyi apró szandáljai, és kopogós cipői – öt és feles lába volt – és azokban igazi, négy-öt-hatéves királynők lépkedtek, és a gyöngyeit, brossait is szabad volt hordani. Volt titkos fiók a valahai iratszekrényben, s abban mindig akadt csokiba mártott dianás cukor, negró, lejárt sós tallér. Azért ehető volt, mesélte Kinga otthon, amikor már beforrt a falusi mindentudó orvos, a Tüzes doktor bácsi által összevarrt seb az ajka alatt. Ami persze a mi felügyeletünk alatt történt, gurult a kisbicikli a lejtős közben, rajta Kinga… Anyukám az ijedelem után rögtön hozzátette, na, nálam ez nem fordult volna elő, én ugyan ki nem engedem őket biciklizni erre a meredek útra! De hát másért volt érdemes a Csobánkai Nagyinál unokának lenni…

( folytatás a saját nagyszülői megpróbáltatásainkról)

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetgenerációkon átívelő együttműködésnagyszülőkunokagyermekneveléskisgyermekblog