Mindenesetre én sokszor idéztem egy jópofa mondatát: A nagyszülők és az unokák azért vannak olyan jóban, mert közös az ellenségük. Az alábbi kis életkép azt hiszem, mást mutat. Sehol egy ellenség… 

A két férfire egy játszótéren lettem figyelmes. Az ezüsthajú, szemüveges a padon ült, a tüskehajú szeplős a hintán. Lendült magasra, föl, le, föl, le.

– Nagyapa!

– Itt vagyok, Gergely!

– Látom, hogy ott vagy, de gyere ide!

– Pihenek egy kicsit, te Gergely. Miért kéne odamennem?

– Lökjél meg!

– Hiszen tudod hajtani magad, majdnem az égig röpülsz most is…

Kis csönd. Erre most mit mondjon egy ilyen tüskehajú szeplős, égig röpülő, ötéves Gergely. Hát ezt mondja:

– De nekem jó, ha itt vagy.

Az ezüsthajú, szemüveges férfinak láthatóan jól esik ott ülni a padon. Vagy csak ellenkezőst játszik az unokájával, mert nevet. A hinta röpül.

– Hisz itt vagyok! Nincs közöttünk öt méter se, te Gergely!

Kis csönd, föntről a hintáról némi gondolkodás után jön a válasz.

– Az pont annyi, ahány éves múltam.

– Tényleg, pont annyi.

– Akkor gyere ide!

– És mi lesz, ha odamegyek?

– Meséljél!

– Te, Gergely, hintázás közben az ember hintázik. Nem lehet két dolgot csinálni egyszerre.

– A nagymama tud. Többet is.

– Hja, Gergely, a nagymamák már csak ilyenek. Ők nők. Több dolgot csinálnak egyszerre. Gyúrják a tésztát, közben rádiót hallgatnak, rejtvényt fejtenek, megkavarják a rántást, de mellette képesek telefonálni is, sőt, még a gombot is fölvarrják, megmérik a lázadat, pletykálnak a szomszédasszonnyal – és mindezt egyszerre. A nagypapák, Gergely – férfiak. És mások.

„Hja, Gergely, a nagymamák már csak ilyenek. Ők nők. Több dolgot csinálnak egyszerre.”

A hintán megint csönd van. Talán a Gergely el is felejti hajtani. De nem sokáig. Megint lendül az ég felé, magasra.

– Nem túlzol egy kicsit, nagypapa?

– Nem, Gergely, a nagymamák még ennél többre is képesek.

– A nagypapák csak egy dolgot csinálnak?

– Egyszerre csak egyet.

– Hogy csak ülnek a padon?

– Ülnek. És nem tudnak hintázás közben mesélni.

Megint csönd. Föl, le, száll a hinta föl, le. Gergely odafönt meggondolja magát.

– Nagyapa, már nem is kell mesélni. Csak gyere ide…

Az ezüsthajú, szemüveges elnevette és megadta magát. Otthagyta a padot, kilépte az öt métert és odaállt a hintához. Megfogta a láncot, és megsimogatta a szeplők fölött a tüskehajat.

– Na, kapaszkodj, te Gergely… Mondjad, meddig akarsz repülni? A házak ablakáig, a fák tetejéig, vagy a csillagokig?

A Gergely persze a csillagokig akart repülni. A nagyapa pedig meglendítette a hintát, de úgy, ahogy még sohasem. És mesélni kezdett a kisfiúról, aki a csillagokba érkezett.

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?