csalad.hu - Ne kérdezzék, miért…
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Ne kérdezzék, miért…

Schäffer Erzsébet
2020. okt. 16. 5:00
Blogok

Hirtelen vettem észre a táblát: Vigyázz! Gesztenyehullás! És tényleg, teli volt az út széle frissen potyogott fényes gesztenyével. Félreálltam, szedtem belőle. És ennyi elég volt, hogy eszembe jusson a két kölyök a szelídgesztenyéivel.

Akkor Zalában jártam, a szőlőhegyen, egy dombháton. Boronafalú öreg présházban aludtam, fejem alatt vad füvekből, magokból tömött vánkoson. A kályhán sült almák illatoztak, a bögrémben mentatea gőzölgött. Elalvás előtt arra gondoltam, milyen egyszerű itt minden. Meg arra, vajon miért érzem azt, hogy itt könnyebb jónak lenni. Érzékeny embernek maradni. Könnyebb gyereket nevelni. A munka becsületét megtapasztalni. Teljes életet élni. Egységben lenni a kerek világgal. Fűvel, fával, csillagokkal. Lelki békét találni. Hitet megőrizni. Reggelenként újra kezdeni… Miért? Miért könnyebb? Először akkor gondoltam erre, amikor megláttam a két kisfiút, szelídgesztenyét szedni. Egyik kisiskolás, a kisebbik jövőre lesz az.

„Elalvás előtt arra gondoltam, milyen egyszerű itt minden. Meg arra, vajon miért érzem azt, hogy itt könnyebb jónak lenni. Érzékeny embernek maradni. Könnyebb gyereket nevelni.”

Ősz volt, mi meg májusban találkoztunk legelőször. Úgy jöttek elém, mint a mesében. Apjuk ölében ültek egy lovon. Átkarolta a két gyereket az erős férfikéz, csöndesen poroszkált velük a ló a présházak és a pincék között. Látszott, a mindennapjaikat élik, nem először csatangolnak hármasban. Jöttükre elhajoltak a füvek, a hegyes kövek elfeküdtek a földúton, a katáng kék virágja fölnézett, ismerősök jönnek.

Hazaérve lecsúsztak a ló oldalán, odarohantak a ruhát teregető vékony fiatalasszonyhoz. Az asszony egyik kezével a hasát fogta óvón, a másikkal a fiúkat ölelte. Majd feldöntötték.

– Anya! Őzeket láttunk!

– Hol?

– Arra, lejjebb…! Csak megijedtek a lótól!

A nagyobbik megsimogatta anyja domborodó szoknyáját, aztán egy perc alatt eltűntek mind a ketten.

Az apró boronaházban lakó családdal akkor találkoztam életemben először. Azóta megszületett a fiúk testvére, egy kislány, csalogattak, jöjjek el, nézzem meg őt is.

Amikor késő délután apjukkal megérkeztünk a dombhátra, még fönt volt a nap. De az árnyékok már messzire nyúltak, a leszüretelt tőkék közül hűvös levegő lopakodott az alkonyatba.

– Apa! Eladtad? Hol a kisdobozom?

A két kisfiú odahagyta a focizást, rohantak a kocsihoz. Cihelődtünk kifelé.

– Várjatok már…

Az apjuk előszedte a kisdobozt a kisebbiknek, a pénztárcájából odaadta a nagyobbiknak a félrerakott pénzét.

– Na, mutasd, mennyi van már…?!

A dobozban két papír ötszáz forintos és valamennyi aprópénz volt.

– Hű, mennyi pénzem van! – mondta boldogan a kisebbik, a nagyobb is széles vigyorral számolta a vagyonát.

– Ha szedtek, megint elviszem. Kérdezték a piacon, hozok-e még.

– Én szedek! – engedte el az apját a nagyobbik.

– Én is! – kiabált az öccse, de már szaladt, nemsokára hallatszott, rúgják a labdát.

Estefelé átköszöntünk a szomszéd présházba, kóstoltuk az idei mustot, a fiúk is koccinthattak, a kisebbik dicsekedve mondta.

– Tibi bácsi, sok pénzem van, apa eladta a gesztenyét!

Az apja ránézett.

– Lehet, hogy az a sok pénz valamivel kevesebb. Ki mászott föl a pajta tetejére?

– Én. Meg a barátnőm. A Rita.

– Összetört nyolc öreg cserép. Kell venni helyettük másikat.

A gyerek gyanakvón nézte az apját.

– De apa…

Az kortyolt a mustból, megsimogatta ölében a fiát.

– Nyolc cserép, az nagyjából négyszáz forint. Másfél kiló gesztenye. Megszeded hamar…

Az öreg Tibi bácsi húzott egyet a présen, aztán vigasztalón meglapogatta a kisfiú hátát.

– Tudod, a kárt meg kell téríteni…

Öreg este volt már, amikor bementünk a házba. Láttam, ahogy a kisfiú félrehúzza az apját, és számolnak a kisdoboza fölött.

A vacsora ott volt az asztalon, tökmagolajat mártogattunk barna kenyérrel, hagymát, fokhagymát ettünk hozzá, meg kajla zöldpaprikát, néhány utolsónak megérett paradicsomot a kertjükből. Illatos teát ittunk, diót rágtunk utána.

Aztán jött a mese, hallgatták elnyugodva. A végén halk ima, akkor már a fiúk egymás mellett a nagyágyon, aludtak békén, csöndesen.

Igen, gondoltam már az ágyban, itt a boronaházban, a sült almák illata mellett, a szőlők között, a csillagos ég és a három szelídgesztenyefa sárguló lombja alatt valahogy könnyebb teljes életet élni. És egyszerűbb gyereket nevelni. Ne kérdezzék, miért.


Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?