A gyerekek, akik ma is vagyunk. Ha máskor nem is, ezekben az emlékező pillanatokban biztosan. Ezért álmodok a mai gyerekek köré térességet, szabadságot, nagy futásokat, poros utakat, nyári esők verte pocsolyákat, iszapos vízpartot, őszi kikericcsel teliszórt rétet, dús legelőt. Lovakat…

Lovakat láttam egy vonatablakból, szabadon nyargaló, levegőben úszó, gyönyörű lovakat. És velük három törékeny, finom bokájú kiscsikót. Nézem a réten a távolodó barna alakokat.

Egyszer nekem is volt egy csikóm. Egy igazi kiscsikóm. Nedves-puha orrú, fényes szőrű, aranybarna kislovam.

Apu azt mondta, nem szólhatok róla senkinek. Akkor éjszaka, azon a nyirkos hajnalon nem mehettem ki az istállóba. Mindenki talpon volt, az ablakra pokrócot akasztottak, hogy ne láthasson be senki, nagymama bent a házban betakart, csak aludjál, mondta. Reggel aztán anyu kézen fogott.

– Képzeld csak, megszületett a kiscsikó!

„Az ajtóból néztem a kislovat, mert olyan volt, mint egy kicsi játékló, csak éppen igazi.”

És kimentünk az istállóba. Az ajtóból néztem a kislovat, mert olyan volt, mint egy kicsi játékló, csak éppen igazi. Egyre csak arra gondoltam, hogyan fogom én kibírni, hogy nem szólok róla a szomszéd Pityunak.

Mert apu az ölébe ültetett, és azt mondta: Hallgatni kell a kiscsikóról. Ha elmondod valakinek, elviszik. Tudod, a Pirost is elvitték… Persze, hogy tudtam, a Piros a tehenünk volt, egy ember vitte el, azóta üres a helye az istállóban.

Hát elhatároztam, hogy hallgatok. Apu belülről kiírta az ajtókra nagy fehér papírokra: Ha bejössz, zárd be! Nem értettem, miért kell mindent zárni, azelőtt sosem zártunk se kaput, se ajtót. Rendre el is felejtettem a kulcsot ráfordítani, szóltak is mindig: Ajtó!

És hallgattam. Pityunak nem szóltam egy szót sem. Még nem. Órákig ültem az istállóban, simogattam a csikó nyakát. Apu megígérte, hogy nemsokára nevet adunk neki, de én már elneveztem. Egyszer hallottam, valaki Kedvesnek szólította a lovát. Így hívtam én is a kiscsikót: Kedves, gyere, Kedves…

De nem lehetett tovább hallgatni. Apu nem tudhatta, hogy a Pityu nekem mindent elmond. Még azt is, hogy hová ásta el a nagyapja a hordó borukat, meg hogy hol a krumplisvermük, hátul, a szénakazal alatt. Pityunak meg kellett mondani a csikót. Nem jöhetett át, de én mindent elmeséltem. Egyszer adott egy kockacukrot, és azt mondta, adjam oda a Kedvesnek, és mondjam meg, hogy ő küldi.

Sose mertem bevallani, hogy elárultam a titkot, és elmeséltem a csikót a Pityunak. Még akkor is hallgattam erről, amikor megint jött a beszolgáltatási ember. Sokáig beszéltek, aztán kiment az istállóba, és valamit írt a füzetébe. Apu leszedte a cédulákat az ajtók belső oldaláról, már nem figyelmeztetett semmi arra, hogy zárjuk be magunk után. Csak a rajzszegek nyoma maradt a festett ajtólapon.

Kedves még néhány hétig nálunk volt. Aztán elvitték, azt mondták, versenylovat nevelnek belőle. Soha többé nem láttam.

Rohan a vonat. Nézem a harsogó zöldben a távolodó lovakat. Elhomályosul a kiscsikóm képe. Mélyen kihajolok az ablakon, s ahogy gyerekkoromban – félve a szikráktól –, becsukom a szemem, és nekitartom arcom a szélnek.

Mintha szabad lennék.

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélem