A nagymama konyhája a ház legsötétebb helyisége volt. Eredetileg szobának szánták, de hogy a fia megnősült, elfelezték a házat, ez lett a konyha, az egyik utcai szoba meg a hálója. Így hát padlós volt a konyha, egy rugós dívány állt a fal mellett, a kislány szeretett odakucorodni. Ugrálni is jó volt rajta, de azt a nagymama nem engedte. Itt mindig félhomály uralkodott, mindig meleg volt, s a rántott leves köménymagszaga keveredett a bukták, a fánkok, a palacsinták illatával.

Azokban a napokban a szemben lévő laktanya mindig szigorúan zárt kapuja tárva-nyitva állt. A sorompó felhúzva, belül az őr bódéja, ami körül puskával a vállán éjjel-nappal sétált egy őr – most üres. A kislány kíváncsi szemmel kereste a hatalmas udvarról a terepszínű teherautókat, rajta a katonákat. De eltűntek a katonák, és a kislányt nappal is beparancsolták a kertből.

Akkor már apa és Szerdahelyi bácsi éjjel-nappal bent ültek a nagymama konyhájában és hallgatták a rádiót. Amikor benyitott, látta, a nagymama összetett kézzel ül a díványon, fekete kendőjét kikötötte, hangtalanul mozgott a szája. A kislány valahányszor benyitott és oda akart menni hozzá, apja valami szelíd türelmetlenséggel rászólt.

– Kislányom, menj most ki!

Nem értett semmit. Anyja is csak megsimogatta a fejét, s miközben kanalazta a grízt a kisöccse maszatos szájába, ezzel nyugtatta:

– Hagyd aput, ezek felnőtt dolgok…

„Valami bizonytalansággal vegyes öröm és izgatottság volt a levegőben, de félelem is.”

Felnőtt dolgok, ezt érezte, és azt is, hogy minden más lett. Az iskolában Kossuth-jelvényt osztottak a gyerekeknek, a tanító bácsi, aki eddig egyest adott, ha valaki a templomi kórusban énekelt, most a hosszú barna bőrkabátjában az egész második osztályt elvitte misére. Házukkal szemben, a laktanya előtt emberek álldogáltak, egyszer egy nagyobb csapat be is ment az elhagyott udvarra. A raktárakat keresték. Aztán egyre több ember ment át a kaszárnya addig szigorúan őrzött kapuján. Hívták a szüleit is, de ők otthon maradtak. A nagymama ki se dugta az orrát, nappal is lehúzta az utcai ablakán a redőnyt.

Valami bizonytalansággal vegyes öröm és izgatottság volt a levegőben, de félelem is. A félelmet a nagyanyján érezte, különösen, amióta a legnagyobb unokája eljött és mindenkitől elköszönt. A sötét konyhában sírva ölelgette, apró papírtekercset dugott a zsebébe.

A kislánynak ez a Kisanti volt a legkedvesebb unokatestvére. Igazi férfi volt már, tizennyolc éves, műszerész, magas, szürkeszemű, ha beugrott hozzájuk, az ölébe vette és azt kérdezte:

– Na, mi van az iskolában, copfos kisasszony?

Most utoljára nem kérdezett semmit, csak fölemelte és magához szorította.

– Nagyra nőj, kis copfos…

Apját is hosszan ölelte. Kisanti a keresztfia volt, és sokszor jött hozzá tanácsot kérni. Most sokáig szorították egymás kezét.

– Ha elindultál, ne fordulj vissza. S adj majd hírt valahogy…

A hír nagy sokára Kanadából jön majd, de Kisantival a kislány soha többé nem találkozott.

„Ha elindultál, ne fordulj vissza. S adj majd hírt valahogy…”

Azokban a napokban Szerdahelyi bácsi a hosszú ősz hajával – senkinek nem volt ilyen haja a faluban – ott ült náluk késő estig, néhányszor ott is aludt, ami egészen szokatlan eseménynek számított. Idegesen csavargatták apjával a rádió gombját. Margitka, jöjjön be, hívta néha Szerdahelyi bácsi a kislány anyját is. Kettejüket az öccsével hamar lefektették.

Az iskolában szünetet rendeltek el, a kislány örült, hogy nem kell elmennie otthonról.

Napok teltek el így. Hosszú, bizonytalan napok. Egy hajnalon nagy robajra, lánctalpak zajára, katonák menetelésére ébredt. Anyja az ablaknál állt, a redőny rései között lesett ki.

– Visszajöttek…! – mondta fojtottan.

– Maradj az ágyban! – súgta a kislánynak, felrázta, begyűrte nyaka köré a kisdunyhát és kisietett. November volt, akkor már fűteni kellett, de reggelre mindig kihűlt a szoba.

Még sose látta magas, bajuszos apját sírni. Mezítláb ment ki a nagymama konyhájába, félt a szobában maradni. Most senki nem mondta, menj ki, kislányom. Szólt a rádió, apja ott könyökölt mellette, két tenyerébe fogta az arcát, rázkódott a válla. Nagymamán nem volt kendő, kócos volt a befont haja, odahúzta maga mellé a díványra és csak simogatta, simogatta a fejét.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetblogés akkor elmesélem