Sok minden nem fordult elő azelőtt. Mármint az öregedés el nem tagadható jelei előtt. Most meg tessék: jólesik néha megkapaszkodnom. A sötétben, ahol azelőtt bátran mentem, mint a macska, jól tájékozódtam, most jobb, ha lámpát gyújtok, mert bizonytalanok lesznek a lépteim. Nem sorolom, aki benne van, tudja, aki meg közeledik felé, jó, ha hall róla.

Van egy anekdotám, nem kecsegtet semmi jóval, de mulatni szabad rajta. A fiatal professzor szomorúan figyeli, ahogy idős tanára, az öreg tudós egyre kötekedőbb, bizalmatlan, meggyanúsítja a munkatársait – a bölcs tanárból szekánt vénember lett. A fiatal professzor odainti tanítványát és azt mondja:

– Kedves fiam, ha majd én is megöregszem, és netán én is bizalmatlan leszek, vagy kötekedő, kérem, figyelmeztessen…

Telt, múlt az idő, a fiatal professzorból öreg tudós lett. Kötekedő, bizalmatlan, fiatal kollégáira bizony féltékeny vénember lett. Rá sem lehetett ismerni. Tanítványa emlékezett a kérésére, egy nap, nehezen találva a szavakat, ezt mondta:

– Professzor úr, valamikor arra kért, hogy majd figyelmeztessem, ha netán bizalmatlannak, féltékenynek, kötekedőnek érzem…

Az öreg tanár ránézett:

– Hát már te is, fiam…

Elmeséltem a történetet Polcz Alainnek, akivel akkoriban az idős kor nyűgeiről, s egyben az öregedés tanulhatóságáról beszélgettünk. Nagyot nevetett.

– Hát igen, mert a folyamat elkezdődik, csak észre se veszed! A nők az első hajszálráncoktól megijednek és egyre ijedtebbek. Iparágak dolgoznak a ráncok eltüntetésén. A férfiak is pánikolnak, csak másképpen. Én kimondottan szeretem az érett arcokat. Tudod, miért? Mert idővel te ülsz ki az arcodra. A gondolataid, az érzelmeid, a bánatod, a szerelmed, a vágyaid, minden, amin átmész. Minden ott van. Az egész életed kiül az arcodra. Ennek tudomását és elfogadását csak egész fiatalon lehet kezdeni. Igaza volt Rózsika nénémnek, amikor azt mondta, tizennyolc évesen kezdődik az öregség, és sohase jobban.

– De akkor mással van elfoglalva az ember!

– Persze, más is a dolga. De tudni erről még lehet. Mert az öregedésre nem akkor kell készülni, amikor már itt van, hanem jóval hamarább. Tudni, hogy múló a fiatalság, ez a „minden az enyém” korszak, az segít. Persze idővel az értékrendszerünk is változik. A tudatunkba kerül, hogy öregszünk.

– Miközben örökösen azt halljuk: tartsd magad fiatalon!

– Ez reklám és tévút. Persze egészségesen tartani magad, az más. Az fontos. Mozgékonynak, kíváncsinak, hasznosnak maradni, az is. Nem más ez, mint okosan öregedni. Ha ezen igyekszel, az ad egy morális tartást. Én azt gondolom, hogy a tudatosítás nemcsak arról szól, hogy jaj, csak maradjak fiatal minél tovább, hanem arról, hogy azért tartom a testemet épen, erősen, ha tetszik, szépen, fiatalosan, hogy jól tudjak öregedni. És akkor még ott vannak a szellemiek. De ott is szükség van edzésre. Ezeket mind-mind érdemes tudni, hogy ma te, holnap én. Mese nincs, mindenki megöregszik.

– A mai korban nem könnyű a fiataloknak „öregedni”. A szokások, a rítusok már nem élnek, az öltözködés kortalan. Időnként rémesen kinéző öreg hölgyeket látni narancssárgában és rózsaszínben…

– Régen megvolt, hogyan illik viselkedni, milyen korban milyen ruhát illik hordani, hogy illik beszélni, hogy illik élni. Megvolt a minta, most nincs. Nekünk kell kitalálni azt is, hogyan lehet jól öregedni, szépnek maradni, ízlésesnek. Régen úgy megszólták az embert! Erdélyben a negyvenéves asszony öregedő nőnek számított. És akkor már nem illett fölvenni piros és kék és zöld ruhákat, akkor már barnát kis pöttyökkel vagy sötétkéket, vagy feketét vagy szürkét. Nem illett, hogy rövid legyen az ujja és aztán már ötvenévesen csak hosszú ujjú, csak zárt. Az öreg hölgyek, de a parasztasszonyok is megtartották a bő, hosszú szoknyát, aránylag feszes felső, csuklóig érő mindig hosszú ujj, hetvenévesen is szépek voltak. A nagynénémnek mindig egy fekete bársonyszalag volt a nyakán. Ez nekem nagyon imponált. S egyszer kérdeztem, hogy Zseni néni, mért tetszik mindig viselni ezt a fekete bársonyszalagot? Azt mondta, hogy azért, édes fiam, mert elég a világnak, ha lát egy öreg ráncos arcot, mért lásson egy ráncos nyakat is. És nekem olyan előkelőnek és szépnek tűnt. És konty volt, ezerféleképpen lehetett viselni, frufru, lágy hullámokkal, tarkóra, koszorúba, gyönyörű volt Zseni néni. Szinte irigyeltem…

Itt most elvágom a régi beszélgetést, mert végre eljutok fodrászhoz, aki befesti a hajam. Bár hajlottam, hogy maradjon ősz, de aztán közvéleményt kutattam az unokák körében. Az egyik őszinte mondat így szólt:

– Fehéren, te? Jaj, nehogy már!!!

Úgyhogy még várok.

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemidőskoregészség